Az éjféli nap fiai /Befejezett/

8. Az éjféli nap fiai

Sziasztok!

Mostanában nagyon sok ihletem van a történethez, és mindössze három nap alatt meg is írtam az új fejezetet, amit a mai napon meg is hoztam nektek. :) Ebben a részben visszaugrunk a múltba, és egy kicsit más oldalukról is megismerhetjük a szereplőinket. Viszonylag nagy hangsúlyt kap a zene és a metal is, és tudom, hogy bizonyára vannak köztetek olyanok, akik nem ismerik vagy nem kedvelik annyira, de remélem, hogy ez nem fogja a kedveteket szegni az olvasástól, és közelebb tudom hozni hozzátok a zenének ezt az ágát. :)

Kedvcsinálónak:

***

Egy évvel korábban

A Pentagram ma este is zsúfolásig megtelt, mint ahogy minden nap, amikor a Sons of the Midnight Sun játszott. A pincehelyiségben elképesztő hőség uralkodott, és a szűk helyre összepréselődött, a zene ütemére headbangelő tömeg izzadsága keveredett a füstgép maró szagával. A fények a szivárvány minden színében pompázva pásztázták végig a ritmusra hullámzó embermasszát, és meg-megcsillantak a szanaszét repdeső hajszálakon. Fent a színpadon Kajaani leghíresebb bandája zenélt, és a tömeg szinte megőrült, kiáltások és füttyök szelték át a levegőt, ahogyan az utolsó szám akkordjai megszólaltak.

Jussi és Aleksi tökéletes összhangban játszották el a dal nyitó, különösen technikás riffjét, amit Petri fantasztikus dobjátéka egészített ki. A duplázó és Marko basszusa vadul püfölték a dobhártyámat, és én is átszellemülten ráztam a hosszú, fekete hajzuhatagom a zene ritmusára. Majd következett az első verze, és Aleksi rekedtes, hörgő vokálja szinte késként hasított a levegőbe. A hajam félredobva felegyenesedtem, és lenyűgözve figyeltem a reflektorok össztüzében a srácot, amint ujjai könnyedén, szinte hanyagul táncolnak végig a gitárja húrjain, a torka mélyéről feltörő hörgő ének megtöltötte a termet. Félmeztelenül állt a színpad közepén, ahogyan minden koncerten szokása volt, a sápadt, izzadságtól csillogó bőre alatt kidomborodtak kidolgozott, férfias izmai. Dús, vöröses szakálla és a színpadi fényekben szinte szikrázó jégkék tekintete egy viking harcoshoz tették hasonlóvá. Hosszú szőke haja rendezetlenül hullott az arcába, amit időnként egy apró fejmozdulattal igyekezett arrébb söpörni. Minden szempár megigézve figyelte, ahogyan hibátlan gitárjátékával és énekével oly beleéléssel adta elő ezt a tempós számot, ahogyan arra senki más nem lett volna képes. Aleksi tökéletes volt, a legjobb zenész, akit valaha is látott Kajaani. Ezt senki sem vitathatta el tőle.

Mellette mindenki más eltörpült, még Jussi is. Lekaptam róla a tekintetem, és a bátyámat kezdtem figyelni, aki Aleksi balján állt a fények sugarán kívül az erősítők és a mikrofonállvány takarásában. Minden erőfeszítés nélkül játszotta az egyszerűbb akkordkíséreteket, csakúgy, mint a sok gyakorlást és jó technikát kívánó átkötő részeket, akár a legjobb barátja. A két refrén közötti, Aleksivel közös szólójuknál még egymás mellé is léptek, és a kettejük közti hasonlóság nem is lehetett volna szembetűnőbb, ahogyan ujjaik egyszerre siklottak végig a húrokon. Jussi jó volt, talán több is, mint jó, de hiába volt tehetséges, Aleksi színpadi jelenlétével senki sem vetekedhetett. Minden tekintetet magára vonzott, minden figyelmet magának követelt, amint egymaga állt a reflektorok fényében, és szívét-lelkét beleadva énekelte a saját maga által szerzett sorokat. Látszott rajta, hogy fáradt már, talán fájt a torka az üvöltéstől, és az ujjai is görcsbe merevedtek, de Aleksi sosem engedte meg magának, hogy akár egyszer is ne tökéletesen játsszon. A hibázás számára nem volt opció.