Az éjféli nap fiai /Befejezett/

3. Egy rég nem látott barát

Hiába voltam halálosan kimerült, másnap reggel már hétkor kipattant a szemem. Ahogyan zsibbadtan, álomtól fátyolos szemmel felültem az ágyon, egy pillanatra fel sem fogtam, hogy hol vagyok, és arra számítottam, hogy a kollégiumi szobám ismerős képe és Matleena békésen kávézgató és ébredező látványa fog fogadni. Ám amint tekintetem végigsiklott a minimalista berendezésű és minden személyes holmit nélkülöző egykori szobámon, fáradt sóhajtással zuhantam vissza a párnáim közé. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz visszatérnem Kajaaniba.

Nagy nehezen felkeltem, és elhúztam a sötétítőfüggönyt, mire narancsos napfény töltötte be a szobát. Az éjszaka ritka vendég volt ilyenkor nyáron az északi sarkvidéken, a nap éjfél előtt kicsivel nyugodott, és fél háromkor már fel is kelt. A szobám ablaka egyenesen az erdősávon túli főútra nézett, amelyen a korai időpont és a hétvége ellenére autók tucatjai száguldottak el. A ház még csendes volt, úgy tűnt, én voltam az első, aki felébredt. Ki akartam használni minden időt, amit magamban tölthetek el, így hirtelen ötlettől vezérelve előbányásztam az edzőcuccomat, és elindultam a főút túloldalán fekvő Vimpelinlampi tóhoz futni.

A melegítőfelsőmet szorosan összehúztam, ahogyan a házból kilépve megcsapott a hűvös reggeli levegő. A hátsó kert felől virágillatot sodort felém a szél, a városrészt körülölelő fenyőfák ágain pedig madarak daloltak vidáman. A fák között átsejlő nap erőtlenül melengette fedetlen bőrömet, és csillant meg a kapucnim alól kilógó vörös hajszálaimon. Minden békés és idilli volt, mégis hideg borzongás futott végig rajtam. Valahogy nem illett a békesség ehhez a helyhez és a bennem dúló érzelmi kavalkádhoz.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, átvágtam az erdősávon, majd a városba vezető főúton, és az azon túl elterülő Kettu városrész kanyargós utcáit vettem a nyakamba. Jól esett futni, a mozgás és a sebesség megnyugtató élménye messzire űzte borongós gondolataimat. Egy pillanatra csak én és a zene léteztünk, ahogyan magam mögött hagytam a házakat és az utcákat, és kiértem a fenyőerdővel körbevett tópartra. A jól ismerős otthon és biztonság érzése fogott el, miközben ráléptem a tavat megkerülő ösvényre, és bevetettem magam a fák közé. Eszembe jutott, hogy régebben milyen gyakran, szinte nap mint nap tettem meg ezt a távot, amikor az iskolai futóklubbal a városi és később az országos futóversenyre készültem. A futás nagy szenvedélyem volt, és hálát adtam magamnak, amiért az egyetemen sem hagytam abba. Hittem benne, hogy ennek a hobbinak és a barátaimnak köszönhettem, hogy túléltem ép ésszel az elmúlt időszakot.

A csendes tópart és az éledező természet színei és hangjai egészen megnyugtatták megtépázott idegrendszeremet. Mélyen beszívtam az erdő gyanta- és avarillatát, és hagytam, hogy az izmaim maguktól működjenek, és vigyenek előre a keményre taposott ösvényen. Egy pillanatra minden gondolat, minden félelem és szorongás tovaszállt az elmémből, még a szememet is lehunytam, amikor...

BUMM.

Az ismeretlenről, aki a szűk ösvényen tűnt fel a fák közül, szó szerint visszapattantam, és elterültem a puha, sáros földön. A fülemből kirepült a fülhallgató, és a telefonommal együtt mellettem landolt egy fűcsomón. A combomba és a vádlimba éles fájdalom hatolt az esés nyomán, és a meglepettségtől kábán néztem fel, egyenesen a velem szemben álló srác barna tekintetébe.

- Jesszus, ne haragudj! Jól vagy? – hebegte a fiú, mögötte vele együtt sétáló, hosszú, sötétbarna hajú lány ijedten nyújtogatta a nyakát. Csak most vettem észre, hogy egy kölyök labrador szaladgált körülöttünk, a póráza vége a lány csuklója köré volt csavarva.

- Persze – nyögtem, és elfogadtam a srác kinyújtott kezét, aki segített talpra vergődnöm. Kíváncsian járattam végig a szemem az előttem állón, és a szívembe nyugtalanság költözött. Azonnal felismertem, hogy kivel sodort össze a sors ezen a nyári reggelen, még ha számára nem is tűntem ismerősnek. Erről minden bizonnyal az új hajam és a megváltozott stílusom tehet, hiszen amikor a legutóbb találkoztunk, még csupa feketét viseltem.