Az éjféli nap fiai /Befejezett/

23. Csontvázak a szekrényben

Sziasztok!

Kicsit félve osztom meg ezt a részt, mert úgy érzem, a végtelenségig csiszolgathatnám, és akárhányszor ha újraolvasnám, mindig találnék benne javítanivalót. Az egyik legintenzívebb részről van szó (jobb szót nem tudok rá :D), imádtam írni minden sorát, remélem, nektek is tetszeni fog. :)

Hideg szél kapott a vörös hajamba, és ráncolta össze a gondosan elrendezett ruhámat, ahogyan kiszálltam Jussi kölcsönvett, a templommal szemben levő parkolóban leparkolt kocsijából. Borzongva kaptam magamra a táskámat, és néztem körül a szinte üres utcán és a szemközti templomot körülölelő parkon. Hiába volt nyár, az idő hűvösre változott, a szél sötét felhőket görgetett az égen, és port és leveleket táncoltatott végig az aszfalton. Mintha csak az időjárás is illeszkedne a hangulatomhoz, és valami eljövendő szörnyűség előhírnöke lenne, gondoltam rémülten, és hirtelen nem bírtam tovább itt maradni. Talán nem is volt rá okom, de nyugtalan voltam. Kisöpörtem az arcomból a szétálló hajtincseimet, fejemre húztam a kék, virágmintás felsőm kapucniját, és szinte futólépésben megindultam a Pernillával való találkozónk helyszíne felé.

A Kilimanjaro, Kajaani egyik legkedveltebb helye a város központjában, innentől számítva a második párhuzamos utcában volt található. A városban itt mindig pezsgett az élet. A borongós idő ellenére is párok, családok andalogtak békésen a sétálóutcákon, biciklisták robogtak tova, kisgyerekek viháncoltak élénken, jégkrémmel a kezükben a járdákon. A boltok, éttermek ablakai, kirakatai fényesen és melegen hívogattak, egy-egy helyről lágy zene szűrődött ki. Egy pillanatra majdnem elgyengültem, és sürgető érzés kerített hatalmába, hogy sarkon forduljak, és elfussak innen, ahogy bírok. Vagy húzzam meg magam egy üzletben, amíg Pernilla megunja, és haza nem megy. Leszegtem a fejem, és igyekeztem a poros utcát bámulni, az engem körbevevő vidám zsivajról és gondtalanságról tudomást sem véve. Már elhatároztam magam, innen visszakozni késő lenne.

Túl hamar megérkeztem a Kilimanjaro impozáns, a szürke és a vörös árnyalataiban játszó homlokzatához. A helyiség logója, az A betű helyén egy havas hegycsúcs stilizált formájával élénken fénylett a városra szálló szürkeségben, és szinte hívogatott, hogy lépjek be, és legyen túl ezen a rémálmon. Nagy levegőt vettem, és pontosan öt órakor lenyomtam a kilincset, mire az ajtó fölött egy kis csengő jelezte az érkezésemet. Levettem a kapucnimat, és körbenéztem a mennyezetről lógó, sárgás fényt árasztó villanykörték által megvilágított helyiségben. A szemközti falat a névadó hegy hatalmas képe foglalta el üvegkeretbe foglalva, mellette kétoldalt a mahagónival burkolt falakon híres expedíciók képei és nagy hegymászók portréi sorakoztak. A sötét színű, gyertyával és művirágokkal díszített asztalok közül csak néhány volt foglalt, és elsőre reménykedtem, hogy Pernilla talán nincs is itt. De minden reményem elporladt, ahogyan megpillantottam a lányt egy ablak melletti, a lehető legfélreesőbb helyen lévő asztalnál ülni, és nekem inteni. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy ne rohanjak el egész egyszerűen, és mosolyt erőltetve az arcomra elinduljak felé.

- Szia! – köszönt széles mosollyal, és talán csak rémeket láttam, de hófehér fogai mintha megvillantak volna a halvány világításban. Zöld tekintete érdeklődően pásztázott végig, miközben lustán kavargatta a csíkos bögrében felszolgált, még gőzölgő capucchinóját.

- Szia! Ne haragudj, ha megvárakoztattalak. Régóta itt vagy már? – kérdeztem olyan könnyed hangnemben, ahogyan csak tudtam, és igyekeztem a kézfejemre húzni a pulcsim ujját, hogy még csak véletlenül se látszódjon, hogy megremeg az idegességtől. Pernilla a füle mögé simított egy szőke, hullámokban a vállára omló tincset, de a szemében volt valami fürkésző, valami nyugtalanító. Csak képzelődsz, mormoltam a lelkiismeretemnek, miközben előtúrtam a táskámból egy jegyzetfüzetet, egy tollat és az interjú kérdéssorát, készen állva arra, hogy eljátsszam a ma estére magamra osztott szerepet.