Az éjféli nap fiai /Befejezett/

17. Egy korszak vége

Sziasztok :)

Tudom, sajnos elég sokat kellett várni a következő fejezetre, de kárpótlásul rekordhosszúságú lett, csaknem 4000 szavas. Azt hiszem, még egyik történetemben sem írtam ilyen hosszú fejezetet. Imádtam ezt a részt írni, remélem, elnyeri majd a ti tetszéseteket is. :)

Továbbá ez az utolsó rész, ami még a múltban játszódik, ezentúl már csak a jelenbeli eseményekre fogunk koncentrálni. :)

Jó olvasást,

Amy

Egy évvel korábban

A történtek után persze nem aludtam sokat. A napfényben fürdő hajnal nagy részében mereven feküdtem az ágyamon, a takarómat az államig húztam, és megadóan tűrtem, hogy a bűntudat, a rettegés és a gyász hullámai szaggassák a testemet. Tudtam, hogy hosszú nap elé nézek, és a bennem dúló érzelmi vihar minden jelét el kell tüntessem az arcomról, ha túl akarom élni az elkövetkezendő időket, de ez a szörnyű gondolat a legkevésbé sem segített abban, hogy pihenjek. Az éjjel rémképei minduntalan be-betörtek kimerült elmémbe, az érzékeim kiélesedtek, és minden apró neszre úgy hittem, hogy a rendőrök jöttek értünk. Az izmaimat menekülésre készen megfeszítettem, egészen addig, míg fájdalmasan görcsölni nem kezdtek, tekintetem nyugtalanul vándorolt a plafon, az ajtóm és az ablak között. A mellkasom lüktetett, alig kaptam levegőt, a fejemet pedig mintha egy ütvefúróval próbálták volna felvágni. Hiába is hajtott a túlélőösztön, hiába lettem volna kész rohanni az életemért, ilyen állapotban úgysem jutottam volna messzire.

Aztán hajnali négy körül mégis elaludtam, bár azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Rémálmaimban Aleksi vérben fürdő holtteste életre kelt, megfojtott, majd összevagdosott a földön heverő bicskával. Később rendőrök jöttek értem, és életfogytiglanra ítéltek Joonas, Jussi és anyám zokogó alakja előtt. Egy sötét, levegőtlen cellába dobtak egy penészes, tetvektől hemzsegő ágyra, kígyók és patkányok közé...

- Anni! - A lágy érintésre úgy rezzentem össze, mint akit árammal ráztak meg, és felültem az ágyon. Azonnal az órára révedt a tekintetem. Reggel nyolc volt, tehát alig négy órát aludtam.

- Jussi? - kérdeztem kábán, és beletelt egy kis időbe, mire képes voltam fókuszálni annyira, hogy kivegyem az ágyam mellett térdelő, utcai ruhába öltözött mostohatesóm alakját. Szörnyen nézett ki. Szőke haja csapzottan és csomókba gabalyodva lógott alá a vállaira, arca nyúzott és beesett volt, szürkéskék szeme alatt mély karikák húzódtak. Nem kellett lángésznek lennem ahhoz, hogy kitaláljam, ő viszont semmit nem aludt az éjjel.

- Petri nemrég írt, hogy kilencre kimegy Kontinjokiba. Ki kell találnunk valamit sürgősen!

- Jesszus - motyogtam, és egy pillanatig nem is fogtam fel, hogy hol vagyok, és mi történt. De aztán szépen lassan eszembe jutott minden, és a rémülettől úgy éreztem, megfulladok. - Én... persze, csak adj egy percet.

- Nagyon sajnálom - suttogta váratlanul.

- Mit? - néztem rá meglepetten, és a szeme sarkában egy könnycseppet véltem felfedezni.

- Az egészet. Hogy belerángattalak - lehelte alig hallhatóan. - De esküszöm neked, ha a délelőttöt túléljük, minden rendbe jön.

Az ágy szélére csúsztam, meztelen lábujjaimat a puha szőnyegbe túrtam, és igyekeztem mélyeket lélegezni. Szándékosan kerültem a tekintetét, féltem, ha látnám a kétségbeesését, én is elvesznék. Pedig most koncentrálnom kellett. Az elkövetkező órák dönthetnek arról, hogy úgy végzem-e, ahogy az álmomban, vagy megmenekülök. Az életem múlik rajta. Mindannyiunk élete.