Mortal of the King I. / Larry Stylinson ff.

8.

Louis:

Gondolataimból az autó lassulása rántott ki. Liam meg sem szólalt azóta, csak komoran nézett maga elé, amíg én kicsatoltam az övemet.

- Köszönöm, Liam.

- Ha valami segítség kell, csörögj, itt állok a kocsival.

- Igyekszem, aztán elmondom mi miért volt.

Sietősen bementem a hotel aulájába, ahol egyenesen a recepciót céloztam be.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – nézett rám műmosollyal a hölgy a számítógép monitora mögül. Végig nézett rajtam, és látszott, hogy nem tetszik neki a szürke mackó nadrágom és a rózsaszín pólóm apuci hercegnője felirattal. Khm... Nem, nem vettem át másik ruhát, mert siettem és hamar le akartam tudni ezt az egészet. Ahogy reggel felöltöztem, úgy jöttem ide. Jeges borzongás futott végig a testemen. Mintha Harry haragja ért volna el a távolból.

- Jó napot! Louis Tomlinson vagyok, és Dan Joneshez jöttem. Kaptam egy emailt tőle, hogy a városban van a héten, vár engem.

- Igen, 125- ös szoba, negyedik emelet.

- Köszönöm. – mondtam, majd a lift felé mentem. Szinte éreztem magamon Harry rosszalló tekintetét és mérhetetlen, de egyelőre tehetetlen dühét, ami csak arra vár, hogy a nap lemenjen a horizont mögött. Ajjaj... Mi lesz itt, ha ez megtörténik? Márpedig már csak néhány óra! A liftben megpróbáltam magam összekapni, és férfiként viselkedni, nem apuci kis hercegnőjeként. Amint csilingelt a felvonó, hogy megérkeztem, kiléptem a vörös szőnyeggel borított folyosóra, és elindultam feltérképezni a szobákat. Minden ajtón ki volt téve, az éppen hányas szoba, így amikor megtaláltam a célomat, nagy levegőt vettem, és csöngettem.

Pillanatokon belül tárult fel a hatalmas, fából készült nyílászáró, és ott állt Ő. Dan. Életem megrontója, szüzességem elrablója és idegrendszerem tönkretevője. A maga kék szemeivel, 180 centijével, és szőke hajával, valamint ajak piercingjével amit mindig is imádtam benne.

- Boo... Istenem, Boo! - reagálni sem volt időm, a karjába kapott, és szabályosan berántott a szobába. Ölelt, szinte el sem akart engedni, de amikor megéreztem a nedves csókokat a nyakamon, azonnal kapcsoltam és kibújtam az öleléséből.

- Mégis mi a fenét művelsz, Dan? Nem csókolgathatsz meg ölelgethetsz csak úgy kedvedre! – néztem rá feldúltan. Nem mondom, hogy nem esett jól, mert hülye lennék tagadni, hogy valahol még mindig hatott rám a csókja, de korántsem olyan erővel, mint Harryé.

- Igazad van, édes, csak olyan rég láttalak és annyira örülök neked! – ölelt meg ismét, de ezúttal tényleg csak barátilag.

- Csak... add vissza a naplót! Nekem utána haza kell mennem. – mondtam.

- Ülj le, kérlek, hozok neked teát, vagy bármit, amit csak kérsz! – ültetett le egy hatalmas szófára.

- Csak mondd el amit szeretnél, kérj bocsánatot, mert azzal tartozol, úgy érzem, aztán add ide a könyvet és engedj hadd menjek! Még sötétedés előtt haza kell érnem.

- Mi van, apuci hercegnőjének nem lehet este már az utcán lófrálni? – hangja gúnnyal volt tele, visszaváltozott az addig kedves Dan, a régi, undok, gonosz Danné.

- Még hogy megváltoztál! Jó vicc! - duzzogtam, majd karba tett kézzel felpattantam, és kihívóan néztem rá. Tettem pár lépést, de csak óvatosan a fenekemben lévő fájdalom miatt.

- Na mi van? Este megbaszták a kis seggedet, hercegnő? Az nem volt jó, ha én dugtalak? Még emlékszem, hogyan visítottál alattam. Mint akit ölnek. – most pattant el a cérna, szememből patakokban folytak a könnyek és kifakadtam. Az addig felgyűlt harag most jött ki, és üvöltve, sírva zúdítottam rá:

- Soha nem foglalkoztál azzal, hogy nekem esetleg fáj e amit csinálsz te állat! Elő sem készítettél, csak mint egy húst, használtál! Fájdalmat okoztál, és még örömödet is lelted benne te utolsó szemét szarházi!