Mortal of the King I. / Larry Stylinson ff.

14.

Louis:

Amikor pár pihentető óra alvás után kinyitottam a szemeimet, apuci karjaiban találtam magamat. Agyam még be sem töltött rendesen, de már a különféle módokat vetítette elém, hogyan hajtja igába a nagy Harry Styles a fejét nekem. Hmm... Ebbe bele sem gondoltam még, de nagyon izgató már csak a fantázia is. Amint azért könyörög remegve, hogy hatoljak belé, vagy hogy érezze az ujjaimat. Tudom, mit kell tennem, hiszen régen mindig én voltam a passzív fél Dannel, így tudom, hogyan kell apucihoz érnem anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki. Az első nagyon fontos, hogy a lehető legszebb élménnyé tegyem neki. Vagyis sok sok síkosító fog elmenni, de sebaj. Az ő öröme mindennél elsőbbséget élvez. Magamról tudom, mennyire meghatározó, ha a partner figyelmes. Nem úgy mint Dan.

Óvatosan kikászálódtam apuci mellől, betakartam a kis drágámat, majd magamra kapva a tegnapi ruháimat, elindultam megkeresni a másik vendégszobát, hogy legalább lefürödjek és fogat mossak, nem akartam a szöszmötöléssel felkelteni. Ahogy fölmentem a hideg kőlépcsőkön, egyből a nappaliban találtam magam. Azonnal meghallottam Liam utasításait, amint épp a munkásokat igazgatja. Szerencsére Margaret a segítségemre sietett.

- Jó reggelt fiatalúr!

- Margaret! De jó újra látni! – öleltem át pufók testét, ami csupa szeretet volt.

- Liam mondta, hogy ha fölébredne, a táskáját ideiglenesen az alsó vendégszobában találja, hogy meg tudjon tisztálkodni és átöltözni.

- Köszönöm, épp ezt akartam megtudakolni. – mosolyogtam, majd boldogan léptem be a már ismert helyiségbe. Legutóbb akkor voltam itt, amikor Danhez indultam és rókáztam előtte az idegtől. Levetőztem, majd elkezdtem zuhanyozni. Imádtam, ahogyan a meleg víz cirógatja a bőrömet. Apucin járt az eszem, mint mindig, újabban. Ez az új énje meglep. Ez az alávetett énje. Mivel sokan félnek tőle, már csak a kora miatt is, gondolom kell neki a kontroll, hogy ne veszítse el az épp elméjét, hogy valaki valamilyen formában uralkodjon rajta is. Hiszen, ha valaki folyton csak domináns fél, egy idő után már azért bele lehet abba is fásulni. Legalábbis szerintem ez történt vele. Az a minimális fájdalom, amivel ez jár - mert hiába is tagadnám, minden behatoláskor az ember érzi, hogy valami olyan akar oda befelé furakodni, aminek nem lenne ott helye, megadhatja azt az érzését, hogy a másik kezében vagy. Hogy nem rajtad áll, meddig fáj és mennyire, hogy a fájdalom képes lesz e a leggyönyörűbb élménnyé válni, már ha valaki képes annyira figyelni a másikra, hogy megtalálva a prosztatáját, tudatosan azt izgassa, ami bizony mélyebb behatolást igényel és még nagyobb bizalmat. Remélem nem fog bennem csalódni. Sosem voltam senkiben. Dan egyszer kérte, hogy ujjazzam meg, de nem volt valami jó ötlet, ugyanis nem tudott bennem annyira bízni, hogy ellazuljon, így fájt neki. Abba is hagytam azonnal mindent, és elé térdeltem. Hű kiskutyaként engedelmesen tűrtem, hogy szétszakítson ismét durvaságával.

- Bocs, nem volt kedvem kinyalni. – vágta foghegyről. Én meg azt hittem abban a percben meghalok a mérhetetlen fájdalom és a szégyen miatt. Akkor jó pár napig kerültem. Amikor pedig meggyógyultam valamennyire, még én éreztem magam szarul, hogy neki nem volt elég jó. Sosem kért elnézést és sosem adott örömet, maximum a kezével néha csinált ezt azt, de sosem adott például a szájával semmit.

El is terveztem mindent, Harryvel mit és hogyan fogok csinálni. Mindent lassan, óvatosan, és olyan szerelmesen, hogy beleremegjen a 800 éves kis szíve a drágámnak. Azaz érzésem, mélyebb lelki sebek húzódnak itt, mint amit elmondd. Szerintem a sok év, amit egyedül töltött, már annyira magányossá tette, és most itt vagyok én is, és rám is csak vigyáznia kell, holott lehet, ő arra vágyna, hogy őt babusgassák. Mint ahogy ő teszi. Mint az apa hiány... Megpróbálok ezen túl jobban odafigyelni rá, és többet cirógatni, dominánsabb lenni, de szeretettel dominánsabb. Hogy ne érezze, hogy el akarom nyomni, csak azt, hogy igenis rám is támaszkodhat. Hogy itt legyek neki, mint egy biztos pont. Ha már fizikálisan én gyenge is vagyok, de mentálisan erősebb leszek, és én leszek lelkének tartóoszlopa.

Miután fölvettem kedvenc együttesem: szürke mackónadrág és piros fehér csíkos póló, kimentem reggelizni. Jobban mondva ebédelni. Már bőven délután egy óra volt.

Margaret ismét kitett magáért. A menü kacsa leves volt és csőben sült párolt zöldségek sajttal. Időközben Liam is csatlakozott, majd amíg ő az építkezésről beszélt, meg hogy mit és hogyan oldanak meg, hogy fény és hangszigeteltek legyenek fent a szobák, addig én már a második adag ételt vettem ki a tányéromra. Az ízek valami fantasztikusak voltak. Nem is nagyon tudtam oda figyelni szegényre, pedig nagyon, kézzel lábbal magyarázott valamit. Álmodozós állapotomat telefonom rezgése, majd egyre erősödő csengőhangja törte meg. A kijelzőn szöszi ír barátom képe villogott.

- Bocsánat, ezt föl kell vennem, Niall az. – hadartam, majd felálltam az asztaltól és a hangzavar miatt, amit a munkások keltettek inkább bementem a dolgozószobába.

- Csá haver! – szóltam bele.

- Haver.. ch... persze! Lassan két hete nem érlek el! - duzzogott jogosan barátom.

- Bocsáss meg, komplikációk voltak, de ez nem telefontéma. Majd elmesélem, de annyi a lényeg, hogy most már minden rendben.

- Nem tudom mi volt a baj, de remélem kettőtökkel minden oké?

- Igen, nyugodj meg, Harry és én nagyon jól megvagyunk. Veletek, Amandával minden oké?

- Nem mondhatnám bro.