Tiltott határ ✓

TIZENKETTŐ

MAY

- Jövő pénteken?

- Igen.

- Addig csak egy hetünk van.

Nem tudom Jin mit olvashat le az arcomról, de nem is csodálkoznék rajta, ha semmit, mert én magam sem tudom, mit érzek a hírrel kapcsolatban. Épp az imént közölte némi bevezető után, hogy a mesterdiplomájához kapcsolódó gyakorlatot egy nagyobb, nevesebb cégnél tölthetné, történetesen Franciaországban. Az ország és a gyakorlati idő hallatán felemelem a kezem, mielőtt folytatná. Két hónap. Ennyi ideig lennénk távol egymástól, ha elfogadja ezt a lehetőséget. És hülye lenne nem elfogadni, mert nagyszerű lépés lenne számára.

Jin a kezemre fog, várakozóan megszorítja. Fél a válaszomtól, sejtem miért.

- Ma tudtam meg, de nem akartam várni, hogy közöljem veled. Szerinted mit tegyek, May?

- Nem kérheted ki a véleményem ezzel kapcsolatban. A jövődről nem dönthetek.

- Akkor ne dönts, csak mondd meg, te mit tennél a helyemben!

Nagyon sok érvet fel tudnék neki sorolni amiatt, hogy miért kellene mennie. Jin oda van a választott szakirányáért, ez a második diplomája és mesterdiplomája, amit megszerez a természettudományok területén. A cég, ahová meghívást kapott, remekül passzol a szakdolgozatának témájához, mivel csillagászati kutatóintézet. Sok évnyi kutatás, munka és erőfeszítés van mögötte, nem hagyhatja ki. Az ok viszont, amiért marasztalnám, önzőség lenne. A félelmemre nem hivatkozhatok, nem tarthatom vissza. Mert miközben félek attól, mi lesz velem ha elmegy, mégsem aggódom annyira. Egy részem egyáltalán nem fél, hanem inkább izgatott. Kétszínű, áruló...

- Ne hagyd elúszni ezt a lehetőséget - mondom neki, a vonásai ellazulnak. - Szeretném, ha megragadnád és megmutatnád mindenkinek, milyen fantasztikus vagy! - rámosolygok, ezzel is megerősítve a szavaimat. Ajkaihoz emeli mindkét kezem és puszit nyom az ujjaimra. - Büszke vagyok rád, Jin!

Tényleg. A szívem szét tudna robbanni a büszkeségtől és a szeretettől, amit iránta érzek. Muszáj oda hajolnom hozzá és megcsókolnom, hogy érezzem, még itt van velem. Gyengéden az arcomra simítja a kezeit, viszonozza a csókot.

- Rendben leszünk? A távkapcsolat nem könnyű dolog - ez is tőlem függ, különben nem hozta volna fel a dolgot.

- Csak két hónap - vonok vállat, mintha semmiség lenne. Nem akarom, hogy Jin a kapcsolatunk bizonytalanságának terhét is magával vigye Franciaországba. Ehhez pedig az én megerősítésem és barátnőhöz illő viselkedésem kell. Ha a tudomására jutna, mik kavarognak a fejemben, mitől jövök izgalomba az elmúlt néhány napban és kire gondoltam, miközben vele feküdtem le, Jin talán vissza sem akarna jönni Dél-Koreába.

- A vizsgád után indulok. Ki nem hagynám azt a pillanatot, mikor közlöd, hogy sikerült - ennek említésétől görcsbe rándul a gyomrom és inkább gyorsan átölelem, mielőtt tovább gondolhatnám a szerinte csupán egyszerű korrepetálásnak induló időtöltésem Taehyung társaságában.

Jin összekészülődik, kikísér az állomásra. Miközben öltözik, kimegyek a kollégiumi konyhába, hogy újra töltsem a poharam. A szám sivatagra hasonlít, kezdek besokallni saját magamtól.

Ezidáig nem kellett attól tartanom, hogy Taehyung akkor jelenik meg a konyhában, mikor csak én vagyok itt. Egy kezemen meg tudnám számolni az elmúlt fél évben az ilyen eseteket. Nagyjából nulla, maximum egy. De ebben az egyre nehezebb egy hétben ez már legalább a harmadik alkalom. Úgy teszek, mintha észre se venném, ám feltűnik, hogy ő épp ugyan ezt csinálja. Figyelmen kívül hagy, még csak rám sem néz, nem szól hozzám, nem tesz megjegyzéseket. Elmosom a poharam, alapos mozdulatokkal habosítom fel a mosószert az üvegen. Taehyung idegesen felsóhajt a hűtő előtt, majd becsapja annak az ajtaját és kiviharzik a konyhából.