Tiltott határ ✓

HUSZONKETTŐ

TAEHYUNG

A szoba félhomályában, teljes csöndben üldögélünk egymás mellett a kanapén. May nyugodtabbnak tűnik, de ránézésre megmondom, mennyire elfáradt. Az izgalom és a félelem elveszi az ember energiáját, May pedig valószínűleg megállás nélkül idegeskedett idáig. Nagyon sok eddigi határvonalat elmosott a vele való kezdetleges kapcsolatom, kezdek rájönni, hogy másképp kell viselkednem, ha róla van szó. Szükséges engednem az elején, a bizalmának teljes elnyerése időigényes. Ami azt illeti, nem esik nehezemre alkalmazkodni hozzá. Elég belegondolnom milyen lesz később ennek a gyümölcse és tudom, hogy minden egyes türelmes pillanat megéri. Fel kell készítenem őt és vele együtt magamat is. 

Látom, ahogy lehunyja a szemeit, a fáradtság kezdi legyőzni. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolok, mindkét lábát az ölembe veszem. Meglepődve kap levegő után, de vonásai rendeződnek, mikor megérzi a gyengéd, ugyanakkor hatásos érintéseimet. Masszírozni kezdem a lábát, a vádliján haladok felfelé, igyekszem serkenteni a vérkeringését. 

- Ezt tanultad valahol? - a hangja is álmosságról árulkodik, hagynom kellene pihenni. 

- Nem, de van egy sanda gyanúm, hogy szomorú lennél, ha idő előtt elaludnál. 

Ígéretet sugallok. Azt, amit korábban megtettem neki, az ő kedvéért. Hazudnék, ha azt mondanám, én nem akarok hozzáérni. Hisz most is érintem és a nadrágja anyagán keresztül is érzem a felhevült bőrét, hát még akkor mit érezhetnék, ha megszabadítanám ettől a ruhadarabtól. 

- Hadd találjam ki: régen balettoztál - mutatóujjamat végig húzom egy erősebb izmán, amitől összerándul és kuncogni kezd. 

- Jazz balett - javít ki, bal kezét megérzem a felkaromon. Úgy teszek, mint akinek fel sem tűnik ez az érintés, de majd' megőrülök tőle. - Egy bokaficam miatt abba hagytam. Féltem az újabb kudarctól. 

- Nem tartom kizártnak, hogy nem jött volna újabb.

- Sosem lehet tudni.

A hangszíne megváltozik, keze megállapodik a könyökömnél és a levegő megváltozik körülöttünk. Ránézek, May arca többet sugall a kudarctól való félelemnél. Íme hát, egy apró rést találtam a pajzsán. Visszaemlékszem egy korábbi beszélgetésünkre, ahol a fejéhez vágtam, hogy reménytelen eset. Nem én voltam az első, aki ezt mondta rá. 

- Nem csak a ficam az oka... - kezdem, de May meghúzza a váratlant. 

Gyorsabban mozog, minthogy az agyam felfoghatná, a kezeim már nem érintik. Előttem áll, idegesen babrál a felsője ujjával és látom rajta mennyire nem akar erről beszélni. Egyre erősebb a kíváncsiságom, tényleg érdekel, vajon ki és miért mondta Maynek azokata szavakat, amiket egykor én is mondtam. 

- Talán ez az első, hogy magadtól távolodsz el - mondom elgondolkodva, mert tényleg nem rémlik több hasonló eset. - Nagyon szeretném tudni - célzok a számára kellemetlen, fájó témára. 

- Én pedig nem szeretném elmondani. Soha nem beszélek róla, ez az én dolgom és...

- Soha ne mondd, hogy soha, May! - emlékeztetem a mondásra, mert ez a szó nem tartozik a kedvenceim közé. - De rendben van, nem feszegetem. 

Nem néz rám, hezitál, hogy vissza üljön-e mellém, vagy sem. Az órára pillantok, viszonylag későre jár. 

- Nincs nálad váltóruha - közlöm a tényt, May megköszörüli a torkát. Az éjjeli szekrényen égő lámpa fényében, a kiengedett hajával, és nagy, kétségbeesett szemeivel gyönyörű látványt nyújt. - Most mi legyen? - teszem fel a költői kérdést, bár a megoldást már rég kitaláltam.