Tiltott határ ✓

HÚSZ

MAY

Soha nem telt még el ilyen lassan hetvenöt perc. A rajtam kívül jelenlévő vizsgázók lázasan írták a válaszokat, ki-ki még motyogott is magában, így próbálván felidézni az egyes definíciókat, értelmet találni az eddig leírt mondataiban. Volt, aki szinte minden ötödik percben ráhúzott az ásványvizére, a lábát rázta a pad alatt idegességében, vagy a sietős satírozásának hangja töltötte be az amúgy néma csendbe burkolózó előadótermet.

Bár kívülről úgy tűnt, én feladtam és magamba roskadva fogadom el a bukásom, belül valami mást éreztem. Nem veszteséget, inkább olyasféle győzelmet, amit az emberek általában később megbánnak. Felötlött bennem, mi van, ha velem is ez lesz? De nem másította meg a döntésem, nem bizonytalanított el. Jól döntöttem. Életemben először azért tettem valamit, mert én vágytam rá. Azért tettem, mert olyanra vágyom, aki épp ugyan úgy, azokkal a vágyakkal vár rám. Nem ebben kell a helytelenséget keresni. Ez lenne a normális, az élet adta csodás lehetőség kihasználása, megragadása, hisz mikor adódna újabb ilyen? Ki más és mikor adhatná meg azt, amire szükségem van, ahogy szükségem van, amennyire szükségem van? Ezekkel a gondolatokkal töltöm el a vizsga hátralévő idejét, mígnem a tanári asztalnál olvasást színlelő Taehyung felnéz.

Mikor letettem a tollat, azt ő is látta. Akkor hajszál híja választott el attól, hogy felpattanjak és oda menjek hozzá. Nem is tudom, mit akartam tenni pontosan, de attól féltem, ha a bukásom aláírása után egy légtérben maradok vele, még a parancsainak sem engedelmeskednék. Ez persze már eleve felesleges feltételezés volt. Az összes óhajának azon nyomban eleget tettem volna, de ő szavak helyett a tekintetét használva szögezett a székhez. Így hát maradtam.

- Lejárt az idő. Mindenki tegye le a tollat, a dolgozatokat pedig kifelé menet hagyjátok a tanári asztalon!

A diákok elégedetlenül, csalódottan mordulnak fel. Összeszedik a cuccaikat, hamarosan teljesen kiürül a terem. A legvégén csak én és Taehyung maradunk. Ezért a pillanatért könyörögtem és ettől a pillanattól féltem egyszerre. Nem állok fel, a dolgozatom is előttem hever üresen.

Taehyung leteszi a könyvét a papírhalomra, majd elindul felém. Becsukja a terem ajtaját, a kulcsot nem fordítja el a zárban. Ahogy maga mögött hagyta azt a pár lépcsőfokot, a pulzusom lódul egyet, a testem azonnal reagál a közeledésére. Az égető, pattogó szikrák minden eddiginél erősebbek, ugyanakkor ez, amit fizikai fájdalomnak hívnék és a vágy váltja ki, most már sokkal inkább kellemes, megnyugtató. Taehyung maga a megtestesült enyhülés, gyógyír a kínlódásomra, a szégyenérzetem elsöprője. Megáll a székem mellett, egyik kezével a padra, másikkal a támlára támaszkodik. Arca egy vonalba kerül az enyémmel, mindketten a dolgozatomra meredünk.

- Nulla pont - mondja, közvetlenül a fülembe suttog. - Mit jelent ez?

- Azt, hogy megbuktam - felelem mindenféle szomorúság, vagy megbánás nélkül.

- És az mit von maga után? - kiengesztelést az elpazarolt időért.

Felfelé fordítom a fejem, egy pillanatra elvesztem az önuralmam a testem felett. Taehyung figyelme nem lankad, a támlán nyugvó kezét megérzem a tarkómon.

- Türelem, türelem! - suttogja, és végre valahára tisztán kihallom belőle azt az elnyomott, lassan őt legyőző vágyat, amivel én is küszködök. Ugyan Szombat este hallhattam és kaphattam ízelítőt az érintéseiből is, csak mind olaj volt a tűzre. Azzal, hogy letettem a tollat, mindkettőnk számára kapukat nyitottam meg.

Én nem hallom a kopogást, Taehyung igen. A Statisztika professzorunk néz be, meglepetten vonja fel a szemöldökét, mert ugyan abban a pozícióban vagyunk, mint eddig. Megköszörüli a torkát, Taehyung egyáltalán nem zavartatja magát. És én? Ha akarnék, se tudnék megmozdulni.