Tiltott határ ✓

EPILÓGUS

MAY

A tanulószobában történt beszélgetés után a második napirendi pontunk Taehyung külföldre való utazása volt. Átrágtuk, nem engedtem abból, hogy ne mondja le. Megegyezett a főnökével, miszerint a nyári időszakot kint tölti, ahogyan megígérte neki, azután pedig a koreai telephelyen folytatja a munkáját, hosszútávon. Én is találtam nyárra munkát, ami megkönnyítette a dolgom, így kevesebb időm volt arra, hogy a nyár végét siettessem.

A szóbeli javítóvizsgámon átmentem, Taehyung pedig megszerezte a második mesterdiplomáját. A kettes olyan szép szám volt ebben az időszakban, hogy mindent kétszeresen ünnepeltünk meg. Először nálam, aztán nála. Sőt, a kivétel erősíti a szabályt. Még Taehyung kollégiumi szobájában is töltöttünk némi időt. Nem beszéltünk folyamatosan az érzéseinkről, azt vártuk, hogy minden jön majd a természetes útján, addig pedig élveztük egymás társaságát. Nem minden találkozás torkollt szexbe, sokszor csak beszélgettünk, elmentünk ebédelni, vagy megnéztünk egy filmet. A rohanás, mint olyan, feleslegessé vált, nem kellett loholnunk előre, mert volt időnk. Taehyung ugyan nem kürtölte szét, ahogy én sem, de nem csináltunk titkot abból, ami közöttünk történt. Ha valaki kérdezte, hová megyünk, szemrebbenés nélkül válaszoltuk az igazságot: randira tartottunk. Nem fogadta mindenki simán, Namjoon sokszor figyelmeztető pillantásokkal engedett az utunkra minket, de se engem, se Taehyungot nem zavarta ez. Nem hánytorgattuk a múltat. Ez utóbbit most már belátom, talán néha nem ártott volna. Hiba volt teljesen elhallgatni és úgy tenni, mintha a továbblépés ennyire egyszerű lenne. 

Pár nappal Taehyung utazása előtt a kedélyek feszültté váltak. Mindketten féltünk, idegesek voltunk, de igyekeztem a lehető legtámogatóbb lenni és még az sem jelentett gondot, ha Taehyung az együttléteink alatt szeretett volna megkönnyebbülni. Feszegette ugyan a határaimat, viszont azok tágultak és nem volt szükség biztonsági szavakra. A farkasétvágya egészen az utolsó pillanatig nem csökkent. Mielőtt kimentünk volna a reptérre, láttam rajta, hogy szeretne mondani valamit, ám hiába unszoltam, végül nem mondta ki. Bármi is volt az, úgy gondolhatta, ráér még és lesz ideje elmondani akkor is, ha hazajön, vagy ha készen áll rá. 

Ami az érzéseimet illeti, egyre csak nőttek. A ragaszkodás és a testi vágy mellé szépen lassan bekúszott egy fajta szeretet, azt pedig a szerelem halvány derengése váltotta fel. Az együttléteink alatt mindezt a tetteimmel, s szavakkal is igyekeztem a tudtára adni, Taehyung úgyszintén. Nem volt mindig durva, nem akart parancsolni. Néha egyszerűen csak együtt voltunk, lassan, bensőségesen, mint azon a napon, mielőtt Jin hazajött volna Franciaországból. Az akkori utolsó esténken. 

A lehető legjobban haladtunk, mindent fokozatosan építettünk fel és megbeszéltük, ha hazajön majd a nyár végén és az érzéseink változatlanok maradnak, engedünk nekik. Teszünk egy próbát, hogy együtt is elég jók vagyunk-e, képesek vagyunk egy kapcsolatra. Nagyon vágytam rá, minden sejtemmel éreztem, hogy Taehyung az, akivel lenni akarok és ő is ezt éreztette velem. Ezekkel a gondolatokkal, érzésekkel búcsúztunk el egymástól nyár elején. 

2 és fél hónappal később

Augusztus 31.

Fejben unszolom a taxist, hogy lépje már át a sebességhatárt, ennyi még nem fog ártani senkinek. Mellettem Namjoon unottan nyomkodja a telefonját, el van foglalva egy e-könyv olvasásával. Néha rám néz, látom rajta a szórakozottságot. 

- Időben oda fogunk érni, nyugodj meg! 

- Megint elfelejtette feltölteni a telefonját, mert nem lehet elérni - rosszallóan megrázom a fejem egy újabb sikertelen üzenet elküldése után. - Talán előbb landoltak.

-  Ha egy gép előbb landol, akkor lezuhant. 

- Namjoon! - még a sofőr is jót mulat rajtunk, hallom a visszafogott nevetését. 

Végre valahára a reptérre érünk, én meglódulok az épület felé, míg Namjoon az orra alatt morog valamit és kifizeti az utunkat. Az órára nézek, öt percet késtünk. Kiszúrom a gépet, megindulok az irányába, Namjoon is utolér. Az emberek egymás után szállnak le, néhányan egyből a taxik felé indulnak, mások a családtagjaikat üdvözlik. Lábujjhegyre állva próbálok átlátni a tömegen. A stewardess becsukja a gép ajtaját, ez egyre türelmetlenebbé tesz. Namjoonra nézek, hátha előbb kiszúrja Taehyungot, de az arca láttán megtorpanok. Előrébb furakodok, ott hagyom a szigorú, értetlen Namjoont a tömeg szélénél. 

Keresem, véletlenül egy másik fiú vállát érintem meg tévesen. A leszállt utasok elhagyják a környéket, alig marad rajtunk kívül pár személy a repülőgép körül. 

- Talán rossz helyen várjuk - megyek vissza Namjoonhoz, aki ismét a telefonja képernyőjét bámulja, majd felnéz a reptér épületének oldalán lévő táblára, ami a beérkező és induló járatokat, azoknak helyét mutatja. 

- Nem, May. Jó helyen vagyunk. 

Megpördülök, újból átfésülöm a területet. Befutok a váróterembe, hátha ott találom őt, de nincs sehol. A telefonomat veszem elő, üzenetet próbálok küldeni neki, még hívom is. Semmi, a hívás kisípol, az üzenetküldés sikertelen. Akadozva szívom tele a tüdőmet levegővel, igyekszem megnyugodni. Bizonyára Namjoon már megtalálta.

Kimegyek oda, ahol a fiút hagytam. Egyedül áll a tér közepén, már nem nézi a képernyőt, nem nézi a fejem felett a táblát. 

- Hol van? - a hangom cérnavékony, a szívem viszont nehéz. Nagyon nehéz. - Hol van Taehyung? 

- Nincs itt. 

- Itt kell lennie. Azt mondta, a mai géppel jön haza. 

Nem merek Namjoonra nézni, mert félek, hogy rögtön elsírom magam. A fejemben ismétlődik a ki nem mondott igazság, minden alkalommal még nagyobb fájdalmat okozva. 

- May - Namjoon közelebb jön, közvetlen előttem áll és meghasad a szívem, érzem. - Taehyung nem volt a gépen. Nem jött vissza.