Tiltott határ ✓

TIZENKILENC

MAY

Elérkezett a Péntek, ma van a vizsga, az utolsó lehetőségem arra, hogy javítsak. Tegnap ugyan hazamentem, a Jinnel való beszélgetésem és a bűntudatom nem hagyott nyugtot, vissza jöttem hozzá a kollégiumba. Ez az este volt az utolsó, amit itt tölt, a mait már a repülőn fogja, úton Franciaországba. Nem akartam egyedül hagyni, bármennyire is arra vágytam, hogy én egyedül lehessek. Későn toppantam be, de nem kellett magyarázkodnom neki. Úgy tettünk, mint eddig sok hasonló együtt alvásnál. A szobában maradtunk, Jin hozott enni, beszélgettünk, közösen lezuhanyoztunk, majd a vízsugár alatt és az ágyban is szeretkeztünk.

A régi rezdüléseket éreztem Jinnel, nem többet. Olykor annyira magával ragadtak az érzéseim, hogy könnyek formájában törtek felszínre, a víz alatt ezt könnyen elsimítottam, csak én tudtam róla. Minden iránta érzett szeretetemet próbáltam beleadni a mozdulataimba, a csókokba, ölelésekbe. Csak remélem, hogy legalább annyira érezte ezt, mint én az ő szerelmét. Jin érzései változatlanok, talán egy kicsit erősebbek, mint korábban. Ez pedig kezd az őrület határára sodorni. A fáradtságtól nyomban elaludtam, reggel nem kellett korán kelnünk. Csak tíz körül léptünk ki a folyosóra, én Jin egyik pólójában, ő póló nélkül. A többiek meglepődtek az ittlétemen, főleg Namjoon. Először furcsa volt az arckifejezése, nem tudtam hová tenni, aztán leesett: tud arról, mi történt Jin és a számomra ismeretlen lány között. Nem hibáztathattam, amiért nem szólt és nem is bánom, hogy nem tette. Jintől kellett megtudnom, így sokkal nagyobbat ütött, megérdemeltem.

A telefonom kettőt csipog, üzenetem érkezett. Amint a képernyőre nézek, meghűl bennem a vér.

" Nem felejtettél el valamit? " Taehyung írt.

- A fenébe! - kiáltok fel, vissza rohanok Jin szobájába. A fiú aggódva követ, nem érti mi történt. - Elfeledkeztem az utolsó korrepetálásról. Tízre kellett volna lent lennem a tanulószobában.

Felöltözök, összepakolom a táskám. Jin sietős csókot nyom a számra, ettől egy pillanatra ledermedek, de aztán kirontok a folyosóra és futva teszem meg a távot a lépcsőkig. Nem várok a liftre.

A szívverésem meglódul, ahogy a tanulószobához érek. Lenyomom a kilincset, félek attól, mi vár rám ott bent. A megérzésem nem csal, Taehyung ránézésre is dühös. Részben értem, hisz megvárakoztattam, holott nem lenne kötelessége ma is korrepetálást tartani. Ahhoz képest viszont, hogy a bukásomat akarja, túl idegesnek tűnik. Az asztalhoz megyek, lepakolom a táskám, kiveszem a tankönyvet. Mielőtt bármit mondhatnék, Taehyung a könyvért nyúl és egy mozdulattal lesöpri az asztalról. Nem merek felnézni, legbelül érzem, hogy most csöndben kell maradnom és csakis akkor vethetek egy pillantást merev arcvonásaira, ha ő engedélyt ad rá.

- Meg kellene büntesselek. Nagyon meg kéne tennem, May.

Régebben nagyszájúan vissza szóltam volna neki erre, hogy hajrá, tegye meg. Ennek nincs itt se a helye, se az ideje. Sok minden megváltozott.

- A vizsgádról jobb, ha nem késel. Most pedig kikérdezlek és te a kezeiden fogod számolni, hány rossz választ adsz. Amennyiben valamire nem tudsz felelni, az két rossz pontot ér. Érted, amit mondok? Válaszolj!

- Igen, értem.

Taehyung nem kímél, az apró betűs részekbe is kegyetlenül belekérdez, felmondat velem szinte minden képletet, definíciót. Mire a végére érünk, két kezemet tartom magam előtt a magasban. Nyolc hibát vétettem. A könyv továbbra is a padlón hever, de nem mozdulok, hogy felvegyem. Nincs rá többé szükségem.

- Harmincból huszonkettő - mondja a pontszámom. - Az a nyolc rossz válasz mégis ott van, nem tudok szemet hunyni felettük. Ahogy a késéseden sem, főleg a mai napon.