Tiltott határ ✓

TIZENHÁROM

TAEHYUNG

May szótlanul jegyzeteli, amiket mondok, nem kérdez semmit. Néha látom az arcán, hogy átsuhan rajta az értetlenség, olyankor megismétlem magam más szavakkal, de különben nem nyújtok neki több segítséget. Miközben egy oldalt olvas át, összeírok neki néhány kérdést röpdolgozat formájában és elé rakom, mielőtt letelne a hét utolsó korrepetálásának ideje. Elkezdi megoldani a feladatokat, én magamhoz veszem a könyvemet és belemerülök. Addig sem kell őt néznem és azzal viaskodnom, mit engedhetek meg magamnak. 

Egy ideig csönd van, hallom May tollának sercegését a papíron, aztán egyszer csak megszűnik ez a semminek tűnő hang is. 

- Mit olvasol? - kérdezi kíváncsian. 

- Máris végeztél a feladatokkal? 

- Nem. Csak furcsa könyvet látni a kezedben - ettől majdnem elnevetem magam, de magamba fojtom a reakciómat. Felvont szemöldökkel felnézek rá egy pillanatra. 

- A lét elviselhetetlen könnyűsége - mondom a könyv címét és vissza is térek a sorok közé, mert túl sokáig időztem el May halványpiros ajkain. Beharapta őket, annyira feszülten várta a válaszom és bizonyára félt a hangulatomtól is. Ilyen könnyű lenne ráijeszteni? Persze, May még nem tud olvasni a jelekből. Csak a felszínt ismeri. 

További tíz percbe telik, míg az utolsó mondata végére pontot tesz. Leteszem a könyvet, majd -  mit sem törődve azzal, hogy készülte elrakni -, kiveszem a tollát a kezéből. A fogaimmal húzom le róla a kupakot, javítani kezdem a dolgozatát. Nem muszáj ránéznem az arcára, anélkül is pontosan tudom, hogy olyan kipirult lett a bőre, mint a napsütötte, érett cseresznye. Öt feladatot kapott, három teljesen rossz. 

- Mit jelentsen ez? - mutatok egyenként az áthúzott megoldásokra. - Múltkor ezeket tudtad. 

Zavartan rápillant a lapra, aztán rám, mérlegelve az esélyeit, vajon mennyire fogom megszidni. Felírom neki a helyes megoldásokat, jelezve ezzel, hogy jó lenne, ha átnézné őket otthon. Fáradt sóhajjal csúsztatom vissza neki a papírt, nyújtom neki a tollát, de nem veszi el. A kezei az ölében pihennek, legalábbis az asztal alatt. Nem látok rájuk rendesen, az viszont feltűnik, hogy nagyon be van feszülve a testtartása. 

Elfordítja a fejét, az ablakon néz kifelé. Elég egyetlen pillantást vetnem az arcára, hamar rájövök, miért nem figyel rám. 

- Merre jársz, May? - párszor már megkérdeztem tőle, mi jár a fejében, ám csak egyszer adott érdemleges választ. Most nem várok semmit, elnézem őt, ahogy lélekben valahol máshol jár, kizár maga körül mindent. 

- Nem értem - szólal meg halkan, még mindig az eget kémlelve. - Eddig nem éreztem ezt. Most miért? 

Egyből tudom, mire gondol. Megosztja velem a félelmét, a bizonytalanságát. Tőlem vár rá választ, hisz amit ő érez, azt én váltottam ki belőle. Ki másnak tehetné fel ezt a kérdést, ha nem nekem? 

- Többet vagyunk kettesben. Nincs más, ami elvonhatná a figyelmed. Rám hangolódsz, May és ez nem véletlen. 

Lehunyja a szemeit, a kezei megmozdulnak. Úgy tippelem, hogy a széket szorongatja, nem képes elengedni magát. 

- De helytelen - ez az, ami igazán aggasztja. Jin körül járhatnak a gondolatai, emészti a bűntudat. - Nem lenne szabad.

- A vágyaidat elnyomni, az a helytelen. 

May végre felém fordul, ám amire nem számítok az az, hogy feláll és megkerülve az asztalt, a székem mellett áll meg. A mozdulatai lassúak, kimértek, talán fejben még győzködi is magát, hogy nem kellene megtennie ezeket. A múltkori kérése szerint nem érhetek hozzá, ez viszont úgy tűnik, az ő részéről nem számít, mert a következő pillanatban bal kezének ujjai az arcomhoz érnek. Karba tett kézzel ülve, némán hagyom neki, egészen addig, míg a másik kezével is ugyan ezt akarja csinálni. A jobb csuklójához kapok, nem engedem közelebb az arcomhoz. Élesen szívjuk be a levegőt, egyszerre fújjuk ki. A bőröm lüktet, ahol hozzám ért és még most is ott vannak az ujjai, gyengéden haladnak felfele a halántékomon. Az arcát figyelem, lebilincsel a látványa, ahogy a vonásai ellazulnak, ajkai résnyire nyílnak és olyan elveszettnek tűnik, mint aki most sem tudja, jó helyen jár-e, vagy rossz irányt választott.