Tiltott határ ✓

TIZENHÉT

MAY

Jin nincs a szobájában, se a kollégiumban. Namjoon az első, aki szembe jön velem és mikor a barátomról kérdezem, nem tud válaszolni. Yoongi szintén, a fiú szerintem még most sem józanodott ki teljesen. Tanácstalanul várakozom még egy kicsit, hátha Jin idő közben megérkezik, de két nem fogadott hívás és olvasatlan üzenet után úgy döntök, ideje mennem. 

A korábbi világos, tiszta idő után az ég kezd beborulni, lóg az eső lába és csak remélem, hogy előbb hazaérek, mielőtt eleredne. Elhaladok a kollégium épülete utáni orvosi rendelő mellett, a cipőm orrát tanulmányozom és már meg sem próbálom leállítani az agyam. Hagyom, hadd kattogjon mindenen, ami őrült hirtelenséggel szakadt a nyakamba. Helyre kellene tennem a gondolataimat, meggyőzni magam, hogy most még tudnék visszavonulót fújni. Megtehetném, mert egyszerűen csak szólnom kell Taehyungnak. Akkor nem lenne több kérdés, több átbeszélgetett korrepetálás, vagy részegítő érintések. Egy csapásra megszűnhetne mindez, én pedig gondtalanul átmehetnék a vizsgámon. Nem mintha ezt amúgy nem tehetném meg. S, közben ott villog a fejemben a vészjelző, hogy nem szabad átmennem. 

Szerda

Újabb másfél nap telik el Jin nélkül. A délelőtti előadásaim között megpróbáltam elérni, még a szobájánál is jártam, de nem volt ott. A korrepetálás előtt ismét teszek egy sikertelen kísérletet, végül feladom és elindulok a tanulószobába. Ma korán várakozom, újból átfutom a jegyzeteket és a tankönyvben aláhúzott fontosabb részeket. A röpdolgozatom kitöltve hever az asztal másik felén, ahol Taehyung szokott ülni. Az említett abban a pillanatban megérkezik, hogy az ajtó felé fordulnék. A tekintetünk összeakad, elkapom róla a fejem és az asztallapot kezdem fixírozni. Pár lépéssel mellettem terem, megáll, nem ül le. 

- Nézz rám! - kéri mély, éles hangon. Van benne némi puhaság, mégis parancsoló. Teszem, amit kér. Mutatóujjával megsimítja az állam, majd pár pillanatig abban a pozícióban maradunk, végül elenged és leül velem szemben. 

Javítani kezdi a röpdolgozatom, az arca nem árul el semmit a válaszaim helyességéről. Könyv nélkül oldottam meg a kérdéseket, nem kizárt, hogy néhányat hibásan. 

- Mit jelentsen ez? - látom, ahogy a lap aljára oda írja: tíz per kettő. Két pontot sikerült szereznem. - Hol járt az eszed, mikor ezt írtad? - elégedetlennek tűnik, rosszallóan megrázza a fejét. - Szomorú, ha az eddigi korrepetálások csupán ennyire voltak elegek. 

A korholása visszafelé sül el, egy cseppet sem érzek megbánást. Az ajkaim felfelé görbülnek, kezemet a szám elé kapom, hogy elrejtsem szórakozott mosolyomat. A legutóbbi átbeszélgetett korrepetálás után még megszid, amiért nem készültem. Bár igaz, az én kérdéseimmel ment el az idő és ő csak segíteni akart, több szempontból is. Taehyung észreveszi a szavaira adott reakciómat. 

- Mi olyan mulatságos? 

Na, ez a hanghordozása már inkább ijesztő. Arcomra fagy a mosoly, de még időben eltűnik, hogy mikor Taehyung felém nyúl és elveszi a kezem a szám elől, ne láthassa. Ujjai a csuklóm köré fonódnak, enyhén megszorítják azt. Rájövök, ma valamiért nincs jókedvében. Leengedi az asztalra a kezünket, odébb teszi a siralmas röpdolgozatom. 

- Így tényleg meg fogsz bukni. Ezt akarod? Azért, mert azt mondtam, hogy szeretném, ha ez megtörténne? Ennyire hajlasz az óhajaimra, May? 

Tudja a választ. Én is tudom, csak nem bírok megszólalni. Kissé oldalra dönti a fejét, úgy tanulmányoz, a zsigereimben érzem, mennyire belém akar látni. Örülök, amiért most nem tud megfejteni, ám annak kevésbé, hogy én se őt. Nem tudom mire számítsak.