Tiltott határ ✓

HARMINCNÉGY

MAY

Taehyung betartja a szavát. Arra kelek, hogy ajkai a nyakamat cirógatják, itt-ott a fogával karcolja a bőrt. Ujjai a pizsama felsőm alatt kalandoznak a melleimnél, majd meg is szabadít a ruhadarabtól. Gyorsabban térek magamhoz, testem az ő súlya alatt nyomódik a matracba. Nem beszélünk. Nem csak azért, mert túl korán van hozzá, hanem mert mindkettőnknek így a legjobb most. A fürdőszobába is követ, langyos víz ömlik ránk, miközben a zuhanykabinnak nyom és egymásra hangolódva mozgunk.

Megtalálja a módját annak, hogy a saját ízlése szerint tegyen a magáévá. A lakás szinte minden pontján bizonyítja ezt. Meglepődök a leleményességén, de csak utólag, mert a pillanat hevében időm sincs arra, hogy magamhoz térjek. Csak akkor gondolom át mit is tettünk és hol, mikor eloldoz és felültet a konyhaasztalon. A karácsonyi díszes dobozból előszedett dekorációs szalagok finom nyomot hagynak a csuklóimon, a pirosas foltok láttán muszáj elmosolyodnom.

- Az a kedvencem, mikor a lábaid a nyakamban vannak. Úgy mélyebbre mehetek és az érzés, ahogyan összeszorulsz körülöttem, mielőtt még…

- Ezt tényleg a reggelinél akarod megbeszélni? – kávét öntök neki egy csészébe és elé teszem. 

- Ezt bármikor, bárhol megbeszélném veled. Tudnod kell, mennyire jó vagy hozzám és, hogy én mennyire megjutalmazlak érte.

Nem zavartatja magát. Az éjszakával ellentétben fesztelenebbnek, nyugodtabbnak tűnik. Ahogyan és amiket mondott, szomorúan veszem tudomásul, hogy ez az állapota csak átmeneti. Bármikor visszatérhet ahhoz a mély, fájdalmas hangulathoz és nyoma sem lesz ennek a játékos Taehyungnak. Nem tudom melyiktől tartok jobban: ettől, vagy attól az oldalától, amit régen ismertem meg és tegnap egy rövid ideig viszont láthattam. A kávés csészém fölött őt nézem, elég sokáig ahhoz, hogy észrevegye.

- Hallgatlak – mondja halkan, kissé parancsolóan, várva a kérdéseimet.

- Nem foglak faggatni, ha erre számítasz. Csak szeretném tudni, hogy hányadán állunk, miképp viszonyuljak hozzád. Mit engedhetek meg magamnak, amivel még nem lépem át a határaidat? – direkt használok többes számot, mert a tiltott határán kívül sok másik is él benne, amikről eddig nem beszélt.

- Ugyan ezt kérdezhetném én is tőled. Azt hiszem, mindkettőnket meglep - még ha jól is leplezzük -, hogy nálad töltöm a reggelt, miután itt is aludtam. Talán mondhatjuk, hogy a viszonyunk baráti, némi kellemesebb extrával kiegészítve.

- Két hónapig – vágom rá, kiszalad a számon. Lesütöm a szemem, mert nem érzem helyesnek, hogy ebben a helyzetben is ebbe kapaszkodok.

- Két hónapig – ismétli utánam, a szavakat furcsán ejti ki. Belekortyolok a kávéba, ezzel időt szeretnék nyerni, hátha mond magától valamit. Nem teszi, csak egy kockacukrot morzsolgat az ujjai között.

- Akkor beszélsz róla, amikor úgy érzed, hogy szeretnél. Bízhatsz bennem! – ezeknek a szavaknak óriási súlya van ránk nézve. A bizalom közöttünk soha nem volt meg, csak azután kezdett kialakulni, hogy Jin elment, én pedig rábíztam magam Taehyungra, a szerződésére. – Mármint, ha szeretnél.

Mocorog a széken, elgondolkodva összehúzza a szemeit. Mérlegelheti magában a dolgokat, és ha ehhez is időre van szüksége, hagyom. Elveszem előle a csészét, a mosogatóba teszem a többi koszos edényhez.

Péntek van, ma este lenne az a mesterkurzusos összejövetel, amire elhívott magával. Már épp fordulnék vissza hozzá, hogy kérdezzek, áll-e még az ajánlata és beszéljünk a részletekről, de a telefonom ekkor megcsörren a szobában. Összenézünk, mindketten tudjuk ki hív.
Motyogok egy bocsánatkérés-félét, aztán bemegyek a szobába és fogadom Jin hívását. A barátommal fogok beszélni telefonon, mialatt a férfi, akit gyűlöl, és aki ellen valamit elkövetett régen, a konyhámban ül. Miután jó párszor eljuttatott a csúcsra abban az ágyban, ahol ő is tette.