Tiltott határ ✓

NEGYVENEGY

TAEHYUNG

Otthon belépek az ajtón, elmegyek az ágyamig, ledőlök rá és rögtön elalszom. Lelkileg annyira elfáradok, nem jelent gondot másnap reggelig az alvás, egyhuzamban tizenegy órán át. Az álmok elkerülnek, szinte ugyan abban a pozícióban kelek, ahogyan lefeküdtem. A bal karom zsibbad, az ágynemű lenyomata díszíti a bőrömet. Kipihentnek, ugyanakkor levertnek érzem magam, de mégis sokkal tisztább a fejem, mint tegnap. Az ébredés első fél percében eszembe jut May, a sok titok, amire fény derült a számára. Tudott aludni? Ugyan azt gondolja, amit tegnap mondott? Nem akarom elhinni, hogy ez az egész megtörtént.

Észreveszem a földön heverő telefonom, de azt is tudom, hogy lemerült az akkumulátora. Megkeresem a töltőt, felrakom rá és kimegyek a fürdőbe. A tükörképem remekül visszaadja, ahogyan érzem magam. Ledobom a pólóm, a nadrágom. Megszabadulok az összes ruhámtól, majd beállok a meleg víz alá, amit fokozatosan hűtök. Hosszú percekig vagyok a vízsugár alatt, próbálom lemosni magamról a múlt szennyét. A párás kabin láttán felrémlik bennem May, ahogyan neki nyomódott a teste. Akkor még nem voltunk ebben a helyzetben. Nem tűntek a dolgok kilátástalannak, ennyire bizonytalannak. Még elhittem, hogy lehet másképp.

Megdermedek, mikor kintről zajt hallok. Törölközőt tekerek a derekam köré, kimegyek az előszobába. Megint zaj, olyasféle, mint amikor valaki teljes lendülettel lerogyik egy székre, még a gondterhelt, panaszos sóhajt is hallom. A konyha felé lépek, de addigra már halk zokogást is hallani. Heves szívdobogásom az egyik oka, amiért rájövök, hogy May van a konyhában, még mielőtt meglátnám. Ott ül az asztalnál, egyik kezében telefon, a másikban a lakásom kulcsa. Beengedne magát és cseppet sem vagyok emiatt mérges, vagy felháborodott. Örülök, amiért itt van, de annak egyáltalán nem, hogy sír. Észrevesz, könnyáztatta arcával felém fordul és próbálna szavakat formálni, csak az újabb feltörő zokogás nem engedi. Oda megyek hozzá, leguggolok elé, jobb kezemet az arcára simítom. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar láthatom. Annyi minden gyűlt fel benne, nem képes egyetlen épkézláb szót kimondani.

- Felfogtad a történteket, igaz? – kérdezem, válaszul csak bólint. – Már előbb is jöttél volna? – újabb bólintással felel. – Mi tartott vissza?

- Jin – akadozva jut mély lélegzethez, de nem engedem meg magamnak, hogy valami rosszra gondoljak. – Előbb vele beszéltem. Most hallgass meg! – összeráncolja a homlokát is, annyira igyekszik megnyugodni.

- Rendben. Hallgatlak, May – bármit is fog mondani, meghallgatom és elfogadom. Elengedem az arcát, tétovázva megfogom a kezeit, hogy csillapítsam a remegését. Ha eddig nem, ebben a pillanatban a legrosszabb lehetőség is megfordul a fejemben.

- Először is, szeretnék bocsánatot kérni mindenért. Őszintén sajnálom, hogy Jin ezt tette veled, hogy elvette tőled azt a személyt, akit nagyon szerettél és nem tudsz túljutni rajta. Szeretném, ha tudnád, nagyon sajnálom és a nevében is bocsánatot kérek.

Pislogás nélkül meredek rá, May figyelmen kívül hagyja a zavarom és folytatja.

- Elmondtam neki, ami közöttünk történt. Azt is tudja, hogy mióta tartott, beszéltem a korrepetálásokról, a sikertelen vizsgámról, az egyezségünkről és bevallottam, hogy élveztem, én is akartam. Rá is vágytam valamilyen szinten, de nem annyira, mint rád. Az volt a válasza, hogy tudta. Tudott rólunk, sejtette már akkor, mikor a korrepetálások elkezdődtek, sőt előbb is.

- Megbántott emiatt valamivel?

- Nem. Azt remélte, ha majd hazajön Franciaországból, talán véget vetünk ennek és minden mehet a maga útján, mint eddig. De Jin nem tett semmit ellenünk, holott tudta...