Tiltott határ ✓

TIZENHAT

Két nappal később

MAY

A bujkálás a legjobb kifejezés arra, amit csinálok. Szombat este ugyan Jinnél aludtam, mert olyan későn már nem jár vonatom és a tanulószobában történtek után kimerültnek éreztem magam. Nem tudom, vajon testileg, vagy lelkileg voltam fáradt inkább, de nem bírtam volna egyedül hazamenni. 

Jungkook miatt szólalt meg a füstjelző, ő gyújtott rá a konyhában. Az egész kollégiumot kiürítették, a bulinak utána nem sokkal vége is szakadt. Több bentlakó diák is panaszkodott a hangzavar miatt, amit éjfél után már nem toleráltak. Én Jin szobájában húztam meg magam, egyszerre próbáltam eltűnni őelőle és Taehyung elől. Az alkohol hatása hamar elmúlt, csak a hányinger maradt meg belőle reggelre. A mellettem alvó Jin mellől szó szerint kiosontam, próbáltam minél halkabban távozni. Üzenetet sem hagytam neki. A folyosó még sötétbe burkolózott, sikerült észrevétlenül lejutnom a portáig, onnan pedig egyenes utam vezetett az állomásig. 

És most itt vagyunk. Hétfő van, a vizsgám hetének első napja, a korrepetálások egyik utolsó alkalma. Nem tanultam, még csak a jegyzeteimet sem olvastam át, a könyvben pihentek a táskám alján egészen máig. Ami a legfurcsább volt a hétvége maradék részében és a mai nap délelőttjében az az, hogy Jin egyáltalán nem keresett. Ezzel nem kevés aggodalmat okozott, számtalan lehetőség átfutott az agyamon. Valahogy a tudomására jutott, mi történt köztem és Taehyung között? Esetleg látott minket valaki, mikor lejöttünk a tanulószobába és rögtön ment árulkodni Jinnek? Ezeknél is rosszabb opciók kavarogtak a fejemben idáig és az, ahogy Taehyung közeledik felém, csak még nagyobb gombócot okoz a torkomban. 

Ő sem üzent. Mondjuk ez kevésbé lep meg, nem is vártam. De visszagondolva, hogy milyen lépést tettünk, talán jobb is, hogy nem írt. Szükségem volt erre az üres Vasárnapra, még ha nem is mentem vele semmire. 

- Itt kint akarsz számot adni a tudásodról, vagy bemenjünk? - Taehyung karba tett kézzel megáll mellettem és a falnak dől. - Jó, nekem megfelel - kinyitja a nála lévő könyvet, de nincs ideje belekezdeni az olvasásba.

- Inkább sétáljunk egyet. Kell a friss levegő. 

Taehyung felvont szemöldökkel néz rám, de meg sem várom a válaszát, a tankönyvemet a mellkasomhoz szorítva indulok meg a kijárat felé. Nagy lépteivel hamar utolér, zsebre tett kézzel halad velem egy vonalban. Nem hagy le, nem állít meg, hogy mégis hová megyünk. Most ő követ engem. 

Jelen helyzetben egyáltalán nem érdekel a Statisztika. Hiába kérdezne bele Taehyung az előző anyagrészbe, amit együtt vettünk át, egy mukkot sem tudnék belőle. Befordulok a kollégium focipályája felé, néhány testnevelés órán résztvevő diák elfut mellettünk. Némán sétálunk egy darabig, míg Taehyung el nem kapja a könyököm és le nem húz maga mellé a legközelebbi padra. Még ekkor sem szólal meg, csak fürkésző pillantással figyeli minden mozdulatom. Nem szól, mikor elrakom a könyvet, ezzel is jelezve, hogy egyelőre jobb, ha nem kérdez az anyaggal kapcsolatban. Magamhoz szorítom a táskámat, élvezem a közöttünk fennálló csöndet. Nem kínos, nem ad okot felesleges aggodalomra, vajon mikor köt belém valamiért, vagy mikor kapcsol át a hangulata. Taehyung azt várja, hogy én kezdjek beszélni. Eszembe jut, a mai alkalom az első lehetőségem a kérdéseim feltevésére. Átgondolom őket, fontolgatom melyik fontosabb, melyikre szeretnék választ előbb. A lelkem kicsit megnyugszik, mert tudom, hogy Taehyung nem fog kitérni előlem, nem hagy magyarázat nélkül kérdéseket, amennyiben igénylik azt. 

Megint kinyitja a könyvet, ami szemmel láthatóan egy másik a múltkorihoz képest. Ez barna bőrkötéses, réginek tűnik. Adok magamnak néhány másodpercet, hogy tanulmányozzam az arcát, ahogy elkezd olvasni. Nem unatkozik, csak vár.