Tiltott határ ✓

HARMINCEGY

MAY

Nem sokat alszom, még világos van, mikor felkelek. Taehyung az ágy melletti kanapén ül, kezében egy pohár vízzel, amit azonnal le is tesz a kis szekrényre. Mondania sem kell, a szomjúságtól amúgy is nehezen tudok nyelni, úgyhogy egy szó nélkül iszom meg az utolsó cseppig. A vékony takarót szorítom magamhoz, ahogy felülök és őt figyelem, mert az arca mély gondolatokról árulkodik. 

- Amíg aludtál, elgondolkoztam azon, amit láttam - fejével a szoba szabad területe felé biccent. - A táncodon. 

Újból kiszárad a torkom, a nyelvem hegyén vannak a szavak, de Taehyung megelőz. 

- Le kell szögezzem, hogy gyönyörű volt. A mozdulataid árulkodóak, le se tagadhatnád a szenvedélyed. 

- A volt szenvedélyem. 

- Kinek szeretnél hazudni, May? - teszi fel a költői kérdést, amitől elönti a pír az arcom. Hazudni? Mást sem csinálok mióta Taehyung és én egyezséget kötöttünk a legelső alkalommal. Hazudok, mint a vízfolyás. - Aki nem szereti a szenvedélyét, az nem így táncol, ahogyan te. Miért hagytad abba? 

Felidéztem az első okot, ami odáig vezetett. Az üres színpadhoz, üres nézőtérhez, síri csendhez és a jövőm darabokra hullásához. Nem tudom készen állok-e tényleg beszélni róla, de Taehyung átható, őszintén kíváncsi tekintettel néz rám. Van benne még valami, ami szokatlan tőle, idegen, ugyanakkor bátorsággal tölt el és a nyelvem megered miatta. 

- Hét éves korom óta táncoltam. A jazzbalettet tizenegy évesen kezdtem. Anya mindig azt hangoztatta, hogy az igazi nő érzéki, kecses és ezt a fajta kecsességet csakis tánccal lehet elnyerni. A megfelelési kényszerből hobbi lett, a hobbiból függőség. Eleinte nem hittem volna, hogy pont a jazzbalett fog ennyire elkapni, de végül hetente két alkalommal vettem részt órákon. Tizenkét évesen, a kezdés után nyolc hónappal túl voltam az első versenyünkön, az éles fellépésen, amit a kezdetektől vártam és onnantól nem volt megállás.

- Nyolc hónap? Kimagasló tehetség lehettél. 

- Az voltam. 

Nem kell szerénykednem, ez az igazság. Ha valamiben jól teljesítettem, az a tánc. 

- Részben a korábbi tapasztalataimnak köszönhettem. Kipróbáltam a klasszikus balettet, a kortárs táncokat, de ennél maradtam. A szüleim büszkék voltak, az iskolámban hírnevem volt, ismertek mindenhol, bármilyen versenyre vagy fellépésre mentünk. Nem tűnt fel, hogy a szüleimet elkapta a láz. Gyakorlásra sarkalltak, többre és többre, mígnem otthon a ház egyik üres szobáját is gyakorlóteremmé alakíttatták. Én pedig gyakoroltam, edzettem reggeltől estig. Éjt nappallá téve abban a szobában voltam, vagy pedig a csapattal próbáltam. Mindent megtettem a sikerért, a szüleim büszkeségéért és aztán...

Elhallgatok. Sérült bal lábam kilóg a takaró alól, észreveszem, hogy Taehyung is nézi. Talán a táncot látva rájött. Meg van az az isteni képessége, képes ráérezni a dolgokra. 

- Túlzásba estem. Az izmaim fáradtak, én is fáradtam. Az egyik otthoni gyakorlásnál elestem és féltem szólni róla. A bokám borzasztóan fájt. Titokban bementem a kórházba, kértem egy vizsgálatot és az orvos megállapította, hogy szalagszakadás történt. Nem mertem elmondani otthon, se a csapattársaimnak. Másnap pedig versenyünk volt. Innentől gondolom kitalálod. 

Taehyung megrázza a fejét, kényszerít arra, hogy folytassam.

- Nem vagyok gondolatolvasó. 

- Milyen kár! - sóhajtom és próbálom rövidre fogni, mert az emlékek hatására a könnyeim gyűlni kezdenek és fojtogatnak. - Észrevették, hogy baj van. A szüleim nem, főleg anya. Ő úgy tett, mintha semmi probléma nem lenne a lábammal, inkább levegőnek nézett és csak a versenyről beszélt. A tánctanárom nem akart színpadra engedni, az utolsó pillanatban viszont nem mondhattuk le. Nem hagyhattam, mert azzal csalódást okoztam volna másoknak. Persze így is sikerült. Próbálkoztam, majdnem végig is csináltam az előadást, holott lábra se szabadott volna állnom. Az egyik mozdulatnál összeestem, a sérült bokám nem bírta el a súlyom.