Tüphón arca

• 3.Fejezet •

A forró víz gőze betöltötte a szobám. Az illóolajok aromája, amelyekkel Neda bedörzsölte a bőrömet, kellemesen kisimították az idegeimet. Fél órára végre képes voltam valamennyire megfelejtkezni életem különös fordulatáról. A kis rézkád és a kulcsra zárt ajtó mintha védelmet adott volna mindazon zavaros gondolatok ellen, amelyek az elmúlt egy és fél hétben mindennapjaim részévé váltak. 
Bizonytalanság, kíváncsiság, félelem...
 Tüphón.

Valahányszor magamban kimondtam a nevet, valami különös érzés támadt fel bennem. Mintha egy ősi, pogány istenség nevét vettem volna a számra.

És ez részben így is volt. Apám nem hanyagolta el taníttatásomat, így szinte kutatnom sem kellett elmém könyvtárában, máris tudtam e különös név eredetét.
Tüphón a görög mítoszvilág legborzalmasabb teremtménye. Gaia és Tartarosz alvilági ivadéka. A fenevad, ami világuralomra tör, iszonyú kígyófejeivel pusztít, míg Zeusz véget nem vet uralmának. E bestia ellensége mind az isteneknek és embereknek.
Egy szörnyeteg.

Felettébb érdekes névválasztás, ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Feltételeztem, hogy álnév. Jól csengő, rejtélyes, aki érti a jelentését, annak érdekfeszítő és borzongató. Tökéletes egy előadóművész számára. 
De vajon csak ennyi áll a névválasztás mögött? 

Tűnődve idéztem fel magamban az idegen férfi képét, ahogy a sátor fátyolos félhomályában láttam. Az ezüst maszk művészi volt. Az apró, alig észrevehető minták az arc két oldalán és a szemek körül olyanná tették, akár egy ékszer. 
Volt egy sajátságos, szigorú szépsége.

De megtudni, hogy mi van az álarc mögött, lehetetlen volt. Egyetlen részlet, melyet viselője nem rejtett el gondosan, az a szeme volt. Az alatt a rövid idő alatt, míg a sátorban, Tüphón társaságában voltam, sokszor találkozott a tekintetünk. 

 

A férfi világos szemének kifejező készségét a maszk viselése ugyanúgy fejlesztette, mint a mozdulatainak kifinomultságát. 
De ezek a szemek nem egy szörnyeteget juttattak eszembe. Akkor hát a név valóban pusztán a felhajtás és a megfélemlítés eszköze? 

– A víz ki fog hűlni, asszonyom... 
Gondolataimból Neda szelíd, figyelmeztető hangja rántott vissza a valóságba. 
A lány ott térdelt a kád mellett. Fiatal, kerek arca piroslott a melegtől, rézvörös tincsei kikandikáltak főkötője alól. 
– Sora – helyesbítettem. – Kértelek, hogy szólíts a keresztnevemen, ha magunk vagyunk – dorgáltam kicsit idegesen.

Számomra ez a lány volt jóformán az egyetlen bizalmasom. Az egyetlen, akire támaszkodhattam, az egyetlen, aki megközelítette azt, amit egy barát jelentett. 
Én boldogan neveztem volna barátnőmnek, és feloldottam volna minden ostoba formaság alól, ami szolgáló lévén egymástól elválasztott minket. De nem tehettem. Ha Gavril fülébe jut, hogy Neda a nevemen szólít, ha a közöttünk lévő bizalom a tudomására jut, biztosan tudtam, férjem felmond a lánynak. Nem akartam így tönkretenni Nedát. Így hát elég sűrűn használtam szobám kulcsát. Különös, mikor a zárt ajtó jelenti az egyetlen szabadságot. De az az igazság, hogy a rácsok kívül tartják a börtönőrt is. És ez volt Gavril. Sokszor így gondoltam férjemre, ő volt a foglárom.
– Ismét találkozni fog azzal a férfival? – A lány hangja mintha a félelemtől gyerekesre vékonyodott volna.
Persze sejtettem, hogy rá fog kérdezni. 

Mélyet sóhajtottam, és tekintetem a díszes, fehér mennyezet felé fordítottam. 
Ázott, nehéz hajamról csöpögött a víz.
– Igen – feleltem végül magamat is meglepve. – Azt hiszem, az a legjobb, ha újra találkozom vele.
– De asszonyom... Sora... nem érzi úgy, hogy valami nincs rendjén vele? 
A lányra néztem. Szándékosan kissé szúrós tekintetet küldtem felé.
– Miért? Talán mert maszkot visel? – kérdeztem Nedat fürkészve. Egyszerű, szelíd arcában szemei kéken ragyogtak, mint a felhőtlen ég. Zavarban volt. – Tudhatnád, hogy nem szokásom a külső alapján ítélni.
– Persze, hogyne... én csupán... féltem önt. 
Valóban féltett. Ahogy ott térdepelt a kád mellett, aggodalma egész testtartásán nyomot hagyott. 
– Az az ember annyira... furcsa. – A lány szavai szinte suttogásként hagyták el ajkait.
– Valóban. Ezt nem tagadom. A vak is látja, hogy nem mindennapi figura. De Neda, te is hallottad, hogy bűvész. Az efféle mesterséget űzőknek mindene a látszat, és mindent megtesznek, hogy az emberek ne felejtsék el őket, beszéljenek róluk. A maszk is biztosan egy kellék.
– Ó, igen, az emberek beszélnek róla... – mondta a lány, és láttam, hogy megborzong.