Tüphón arca

• 14.Fejezet •

A sötét, lakkozott fa úgy csillogott a gyertyafényben, mintha vékony vízréteg vonta volna be. A friss, száradó lakk egyedi illata elárulta, hogy az utolsó simításokat nemrég végezték el a hangszeren.
Lenyűgözve néztem az asztalra fektetett, háromnegyedes, gyermek számára méretezett hegedűre. Mestermű volt. Minden egyes kis részletét aprólékos munkával és hozzáértő pontossággal alkotta meg a kéz, amely elkészítette.

 Nem kellett, hogy halljam, elég volt ránéznem a hegedűre, és tudtam, hogy biztosan meseszépen szól. Tökéletes. Hiszen Tüphón sosem adott ki semmit a kezei közül, addig amíg az nem volt hibátlan. A férfi maximalizmusa sokszor már a tökély mániákus hajszolását eredményezte. Mindez persze munkája javára vált, ám nem egyszer aggódva figyeltem, ahogy Tüphón éjt nappallá téve dolgozott valamin, építészeti tervein, vagy olyan dolgokon, amelyek az én tudásomat messze meghaladták. A tökéletesség volt számára mindig a kitűzött cél, és képes volt bármit az alapoktól újra kezdeni, csak hogy elérje azt a szintet, ami saját magas mércéjével egyezik. Nem számított, mennyire kimeríti ez a férfit testileg és lelkileg egyaránt.

 Bár Gavril miatt hetekig távol voltam Tüphón sátrától, könnyedén magam elé tudtam képzelni, ahogy a férfi nagy gonddal, fáradhatatlanul dolgozott a hegedűn.
– Ez csodaszép! – mondtam áhítattal, óvatosan megérintve a hangszer fáját. – Hol tanultál meg ilyen hegedűt készíteni?
Tüphón nem felelt azonnal, ráérősen vette kezébe a vonót, és hozzáértően húzta végig néhányszor egy gyantakorongon.
– Az a néhány év, amit fogságban töltöttem, nem volt teljesen haszontalan – kezdte végül szárazon, elgondolkodva. – A cigányok igen muzikális népek, én pedig igyekeztem azt a kevés szabadságot, amit akkoriban magaménak tudtam, arra fordítani, hogy ami hasznosat lehet, eltanuljak tőlük – mondta, míg még egyszer, utoljára végighúzta a gyantát a vonón. – Ha elég engedelmes voltam, és a műsor bevétele kielégítő volt, egy idő után kaptam némi mozgásteret... persze a tábor területén belül...

Bár Tüphón érzelmek nélkül beszél múltjának ezen részéről, feltűnt, hogy nem néz rám. Nem hagyta, hogy tekintete találkozzon az enyémmel. Ez kissé rossz érzéssel töltött el. Lesütöttem a szemem, próbáltam inkább a hegedűre nézni, nem a mellettem álló maszkos férfit bámulni.
– Nem kéne ennyit kérdeznem...
– A kérdéseid nem bántanak. Ami megtörtént, megtörtént. Az emlékeim velem vannak akkor is, ha hallgatok róluk, akkor is, ha beszélek.
Tüphón ezt megnyugtatásnak szánta, de hangjának melankolikus színezete nem oszlatta el bűntudatomat. A szorítás a torkomban és a gyomromban nem múlt el. De a kíváncsiságomra sajnos hatott a férfi bátorítása.
– Műsor alatt azt érted, ki kellett állnod az emberek elé, és megmutatnod azt is, amit nem akartál?
Hangom távolinak tűnt, mintha nem is én tettem volna fel a kérdést.
Tüphón most rám nézett, kezében a vonóval bólintott.
– Ki kellett állnom, és csakis azt mutatni, amit egész addigi életemben rejtegettem, amit anyám halálosan gyűlölt, és amit szégyelltem – kezdte lassan, szemét rajtam tartva, mégis gondolataiba mélyedve. – Meg kellett válnom az egyetlen dologtól, ami megvédett... – folytatta lassan, emlékezve. – Kezdetben megtagadtam azt, hogy levegyem a maszkot... küzdöttem, ahogy tőlem tellett... inkább meghaltam volna, csakhogy ne érezzem a szégyent a rémült, bámuló csürhe láttán.
Hangja nyugodt maradt, míg mesélt, de szemében láttam a gyűlölet parazsát felizzani.
– De gyerek voltam még, és fogva tartóm tudta, hogy bírjon engedelmességre bármilyen állatkölyköt, így én sem jelentettem számára kihívást.
Tüphón hangja fáradtnak tűnt, de most, hogy belekezdett emlékei szavakká formálásába, már nem akarta félbehagyni.
– Különös dolog az életösztön, Sora... sokszor, mikor már feladnád, mikor elméd egy része csak a megváltó halál után sóvárog, az ösztön mégis akkor állít talpra... bárhogy kínoztak, aláztak meg ezzel, csak erősebbé tettek.
A férfi felszegte a fejét, és a gyertyafény most jobban megvilágította a maszkot.
– És még egy dolog biztos: ha nem kerülök fogságba, talán sok tudás, ami ma az enyém, nem kerül a birtokomba. A hangszerkészítő nélkül csak a fogság rideg valósága maradt volna nekem...
– El sem tudom képzelni, hogy voltál képes elviselni... – mondtam ki szinte öntudatlanul hangot adva érzéseimnek. – Szégyen, hogy ezt tették veled, Tüphón...