Tüphón arca

• 27.Fejezet •

A változás van, hogy lassan, halkan, szinte észrevétlenül történik meg. Sem villámcsapás, sem mennydörgés nem figyelmeztet. Csak valami elindul. Valami lassan kihajt, és elkezd teret nyerni.
Érzések tűnnek fel a semmiből, melyeknek létezéséről pusztán olvastál, melyeket mások emlegetnek, de te sosem hittél bennük.
Érzések, amik mintha mélyebb színekben pompáznának, mint eddig bármi, amiről fogalmad volt, és amelyek elől nincs menekvés...

Nem tudtam arról, hogy a változás már elindult. Nem tudtam, hogy valami elkezdte behálózni a lelkemet.Csak a zavart éreztem.
Így hát igyekeztem rendet tenni magamban.
Minden erőmet megfeszítve küzdöttem, hogy megtartsam a régi életem, amíg még lehet.
Igen. Azt az életet, amit gyűlöltem.Miért?
Mert féltem. Nem tudtam még, mi az, amitől annyira rettegtem, de minden percben ott volt bennem a félelem hidege.

Ha az elhagyatott kis templomra gondoltam, az ott töltött időre Tüphónnal, a bizonytalanság, a zavar lett úrrá rajtam. Amit akkor éreztem, mikor a férfi leemelt a nyeregből, az olyan idegen volt számomra, hogy nem tudtam nem félni tőle.
Halványan, de éreztem, ha hagyom, hogy még egyszer elöntsön az az érzés, akkor elveszett leszek. Elveszem, mert nincs okom azt hinni, hogy Tüphón hasonlóképp érez...

A lelkem legmélyén talán ettől féltem a legjobban. Talán ezért tagadtam magam előtt annyi mindent és próbáltam játszani, hogy az vagyok, aki oly sokáig voltam; csak egy feleség. Egy hűséges feleség...

 

Nappal nem volt annyira nehéz gondolataimat kordában tartani. A Gavrillal töltött idő, a reggelik és a vacsorák a jelenben tartottak, ridegen nem engedték, hogy elfelejtsem helyzetem, fogságom.
Ám az éjjelek, mikor az álom már szememre nehezült, akkor elmém akaratlanul is oda vágyott, ahol boldog voltam. Ott akartam lenni, azzal, akivel a magány és a keserűség nem volt olyan mély.
Ha lehunytam a szemem, gyakran sodródtam vissza az időben, és nem álltam meg addig, amíg újra nem ültem Tüphónnal Fárosz nyergében. Amíg nem éreztem a férfi óvó, biztonságot adó karját derekamon.

Az emlék most egyszerre volt felzaklató és jó. Nagyon jó. Ez az ellentmondás sokszor teljesen kétségbe ejtett.
Úgy forgolódtam nyugtalanul ágyamban, mint akinek valami bűn terheli a lelkét.
Mégis ezek az álmok segítettek a nappalokat ép ésszel elviselnem.
Különös, zaklatott időszak volt ez, de én gyanútlanul, naivan nem láttam, mi megy végbe bennem.
Annyira tudatlan voltam... három év házasság nem tanított még semmit abból, ami rám várt.

 A templomban tett látogatásunk után néhány napig nem volt erőm arra, hogy Tüphónnal találkozzam. Féltem. Nem a férfitól. Önmagamtól.
És ezt még csak el sem magyarázhattam neki, hiszen oly zavaros volt számomra is.

Tehát szobámba zárkózva vártam, hogy elüljön a vihar.
De semmi más nem történt, csak a magányom vált még fájóbbá. A ház most már tényleg egy börtönnek tűnt, ahol minden sivár, és én csak egy kísértet voltam benne.

Gavril jóformán tudomást sem vett rólam. Egyedül akkor látott, mikor vágya hajtotta hozzám, és ha teste kielégült, újra feledésbe merültem. Nem voltam más, csak egy használati tárgy. Valahányszor magamra hagyottan bámultam párnáim közül a mennyezetet, orromban még érezve Gavril szivarjának bűzét, teste erőszakos súlyának emlékétől megalázottan, az undor és a düh fojtogatott. Gyűlöltem őt. Gyűlöltem a jogát arra, amit velem tett. És gyűlöltem az erőt, amivel nem voltam képes harcra kelni.

Ilyenkor, ha behunytam a szemem, akaratlanul is Tüphónt láttam, ahogy az ismeretlen nő szobrához ért. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a gyöngédséget, azt a lágyságot, amit a kő iránt tanúsított.
Agyam szüntelenül ostoba kérdésekkel zaklatott.
Vajon csak a kőnek szólt a simogatás? Vajon Tüphón gondolt valakire, mikor az arcot megérintette? Volt-e valaha nő, akit éppen így érintett?