Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A tél lassan visszavonult és a tavasz kezdte életre kelteni a hó alatt alvó világot. Az elhagyatott templom idő tépte sebein, falain támadt réseken már nem a farkasordító hideg surrant be , az arany napsugarak és a frissen zöldült természet eldöntötte , birtokba veszi , azt amiről az ember lemondott, amit mostohán hátrahagyott.
Az épület borostyán és sárga pitypang szőtte új ruhája mindig mosolyt csalt arcomra valahányszor Tüphónnal meglátogattuk. A fekete sátron kivül ez volt az a hely ahol teljes békében , figyelő szemek nélkül kettesben lehettünk. Volt valami a templomra telepedő magányban ami mindkettőnket vonzott. Furcsa magány volt ez, nem is igazi elhagyatottság , csak az ember hiányának különleges jelenléte.
Valójában sosem voltunk egyedül, mert a hatalmas kupola alatt fel-fel hallatszó szárnycsapások elárulták , a vadgalambok máris fészket raktak az árnyas , menedéket adó falak között. Mozgásuk, tollaik rebbenése nyomán olykor akárha egy kisebb madársereg hajtotta volna uralma alá a templomot. Mikor mindezt hallgattam az akusztika illúziója ámulatba ejtett, varázslatként hatott rám. De az ahogy Tüphón beszélt a hangok világáról, még jobban lenyűgözött. Képes volt ebben a világban egészen elveszni. Egyszer úgy beszélt a zenéről mint egy tudós, aki szakavatottan , behatóan ismeri mindazt ami számomra rejtély ,máskor akár egy költő, úgy öntötte szenvedélyes szavakba gondolatait arról ami számára a levegő fontosságával vetekedett.
Én megigézve követtem figyelemmel bármit mondott és élvezettel tanultam tőle. Tüphonnal bárhová mentem , az olyan volt mint egy tanulmányi kirándulás. De nem az a fajta amelyiken pusztán száraz tudással töltheted meg a koponyád. Nem, ő minden szavával életet adott a körülöttünk létező dolgoknak. A tágas templomhajóban sétálgatva a férfi oldalán, nem tudtam nem észre venni, hogy mennyi , milyen mély, tiszta és igazi szeretet él benne a világ iránt. Bármi történt is vele , bármilyen szörnyű módon bánt is el vele az élet, Tüphónban még mindig ott volt a szenvedélyes rajongás és a csillapíthatatlan tudásszomj. Úgy szerette a világot ahogy az őt soha sem volt képes viszont szeretni. Ha elmerülhetett egy-egy természeti jelenség tanulmányozásában, ha zseniális elméje szabadon elemezhetett, fájdalma , elszenvedett sérelmei, nem gyötörték annyira.
Annyit mesélt nekem a hangokról, a levegőben terjedő rezgések minden titkáról , amennyit csak tudott. Elmagyarázta , miként lehet építészként befolyásolni mit és hogyan halljon az aki az épületben tartózkodik. Tüphón elméje kétségtelenül zsúfolásig telt furcsa és egyedi ötletekkel melyek néha már-már hihetetlennek tetszettek. Beszélt üreges falakról, titkos folyósokról amelyek úgy bújhatnak meg a felszín mögött, hogy soha egy gyanútlan szemlélődő vendég sem fedezi fel őket, csak is a megrendelő és építesz tud a rejtekhelyekről. Akár egy másik világ is létezhet eldugva a szemek elől ha a tervező tehetsége adott, hogy ezt a trükköt képes legyen kivitelezni. Labirintus , útvesztő , furfangos varázsdoboz, Tüphón így látott minden épületet és képzeletének semmi sem szabhatott határt. Megrettenve és lenyűgözve gondoltam arra, hogy miféle varázslatos egyszersmind ördögien megtévesztő világot építhetne fel , ha egyszer elszánja rá magát. Szavai nyomán megértettem mekkora hatalma van annak aki a fizikában rejlő tudást birtokolja. Egyszerű hétköznapi dolgok , tárgyak válhatnak az elmét teljesen megzavaró varázslattá.
