Tüphón arca

• 37. fejezet •

- Tüphón -

Amint sátramba léptem máris elöntött a nyugtalanság.
Az a természetes bűntudat amit az után éreztem, hogy először öltem, már rég nem volt velem . Nem. Már nem voltam az az ember akit megrémít a gyilkosság.
És Mertajt holtan látni, különösen kielegítő volt. Az a fortyogó bosszú vágy ami állandóan fütött , mióta Meerab meghalt , most végre , egyszer és mindenkorra kialudt. A vér kioltotta a lángot.
Egy szörnyeteg most elégedetten visszavonulna sötét odujába és mosollyal az arcán úgy aludna mint egy gyermek.
De hiába éreztem , hogy végre lezárult valami , hogy igazságot szolgáltattam, a lelkem mégis háborgott.
Bárki volt is az áldozat, akár önvédelemből öltem vagy csak mert úgy alakult , mindíg számított.
Hiába , nem lehet büntettlenül ölni. Mégha a törvény keze nem is ér utol, így vagy úgy megfizetek a tetteimért.

Ha öltem , el hittem, hogy szörnyeteg vagyok. Ha képes voltam elvenni egy életet ugyéreztem egy kicsivel sem vagyok jobb mint aminek az emberek hisznek. Egy szörnyeteg .
Egy hang a fejemben azon a Karácsony éjjelen is ezt kántálta.
Szörnyeteg. Szörnyeteg. Szörnyeteg.
Ezt a szünni nem akaró kánont semmi más nem némíthatja el , csak a morfium. Ahogy mindíg, a vérem vágyott arra, hogy a méreggel elegyeggyen.

Nem gondolkodtam , hát elővettem a tűt és mindent ami ahhoz kellett, hogy a megfelelő dózist beadva az ismerős kábulat reggelig elüzze a nyugtalan önmarcangoló gondolatokat. Hogy néhány órára elmeneküljek a bűneim , a létezésem borzalmából.
Azon az estén talán jobban vágytam rá mint eddig bármikor.

A táncoló lámpafénynél felgyürtem ingem ujját és készen álltam rá , hogy újabb tű okozta heget hagyjak a többi mellett.
De valami megállított.
A félhomájban fehéren sejlett fel a börömet elfedő anyag. A kötés amit Soranának köszönhettem.
Némán szitkozódtam , amiért a lány ily módon állta utamat.
Nem tehettem ellene , Sorana arca máris ott volt elöttem és szomorú tekintete olyan mélyre hatolt bennem, ahogy csak egy kés képes utat vágni magának.
Tudtam, hogy a lány most is biztosan szenved. Az amit látott nem engedi el, kisérti és szorongatja.
És én mégis magára hagytam. Magára hagytam , hogy aztán én elmeneküljek tetteim elmléke elől, míg ő nem szabadulhat sehogyan sem.
Lehetek-e ennyire gyáva ?

Egy végtelennek tetsző percig bámultam a morfiummal teli tűt , aztán becsúsztattam fiókom mélyére és kulccsal zártam el magam elől.
Az éjszaka , igy tudtam még kegyetlenebb lesz hozzám.
De szenvedni akartam , Soranával együtt.
Ha ő nem talál nyugodt álmot, én sem hunyhatom le a szemem.

***

Az éjjel nehéz gondolatai végül kiüztek sátramból , igy a hajnal a Yahontov birtok felé vezető úton ért.
Tegnap, saját félelmeim miatt magára hagytam Soranát , pedig világos volt, hogy szüksége van valakire. Valakire, aki tudja , mi az amin most keresztül megy. Én voltam az egyetlen aki ugyan azt látta amit ő, az egyetlen aki megérti és meghallgatja. Mellette lett volna a helyem.
Ez a gondolat olyan természetesen fogalmazódott meg bennem, hogy bele borzongtam.

Annyi éven át , mindíg csak távolabb sodródtam az emberektől. El , egyre messzebb és messzebb, abban bízva, hogy a távolság védelmet ad. Sosem éreztem azt, hogy bárki igy vonzana magához , ahogy Sorana. A helyem az emberek világában mindíg kétes volt , mindíg éreztették velem, szavakkal vagy tetekkel, hogy nem tartozom sehová és senkihez sem.
És mindeddig el is hittem ezt.
Most van valaki akinek szüksége lehet rám, valaki akinek, terhein osztozva csak én segíthetek... Van valaki aki mellett van hely számomra ...
Ez a gondolat már-már örültségnek tünt. De folyvást ott dobolt véremben , míg nagy léptekkel tartottam a Grófné otthona felé.
Csak egyetlen egy célom volt. Helyre kellett hoznom a hibát amit elkövettem.