Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
25 év nem volt elég arra, hogy megtanítson, számomra egy út létezik, és az a magány. Erre születtem. Mikor a természet azzá tett, ami vagyok, egyúttal megfosztott a lehetőségtől, hogy valaha is végleg feloldjam a közöttem és az emberek között kialakuló ellentétet.
Kívülállóként, a saját megszabott utamon haladtam mindig is, igyekezve alig érinteni azokat a közös pontokat, amelyek csak arra lettek volna jók, hogy kellemetlen élmények sorát szerezzem, és egyetlen történet sem végződött volna jól.
Az elhagyatott utakat választottam, nappal helyett az éjszakát, csak hogy ne kerüljek szembe mindazzal, ami számomra pusztán egy elérhetetlen világ volt. Komor szemlélő, magányos átutazó voltam mindenhol csupán. És ha tartottam magam ahhoz, amit a sors nekem rendelt, nem is látta kárát senki. Nem folyt vér, sem könnyek.
De mindenki letér egyszer a kiszabott útról. Mindenki többet akar, mint ami neki rendeltetett. A magány fojtogató karjai között pedig a vágyak olyan erőre tesznek szert, amely a józan észt játszva megcsúfolja. Tudtam, hogy ott léptem le az útról, ahol Soranát kézen fogtam. Ott rontottam el, amikor nem sétáltam el mellette, épp úgy, ahogy akármelyik másik halandó mellett.
Ezt nem úszhatom meg szárazon, ebben biztos voltam. De a pont, amikor visszafordulhattam volna, észrevétlenül suhant el mellettünk, aztán már nem is gondoltam rá.
Sorana Yahontova nem olyan nő volt, aki az első pillantásra képes bárkit megbabonázni. Nem, még a második alkalommal sem láttam őt többnek, mint egy egyszerű nőnek. Ugyanolyan embernek hittem, mint akik az előadásaimra gyűlnek, követelik, hogy vegyem le a maszkot, mutassam meg az arcom. Aztán ujjal mutogatnak, sikoltanak és sírnak, mikor kívánságuk teljesül.
Sorana szépsége valahol máshol volt. Nem a kissé szögletes arcán, nem az olykor ridegen összeráncolt homlokán, és nem is halvány, rózsaszín ajkain. Néha egy része ott csillogott szeme szürkeségében és világos, mézszőke hajában, vagy felfedeztem kezének egy-egy mozdulatában, hófehér vállának ívében. De az volt az érzésem, ezer év sem lenne elegendő, hogy valódi szépségének titkára fényt derítsek.
Kezdetben csak a lány betegségét láttam. Mikor végigmértem Soranát, valahányszor sátram homályába lépett, semmi más nem járt a fejemben, csak amit az ember anatómiájáról tudtam. A nő, aki előttem állt, nem volt más, csak izomzat, csont, érhálózat. Egy szív és egy agy.
Amit egy boncolás során lát az ember. Egy gépezet, óramű, aminek működésében zavar lépett fel. Annyiszor szereltem szét anyám óráit gyerekként, hogy álmomból felkeltve is pontosan tudtam egy ilyen szerkezet működésének elvét. Gyerekjáték volt, és sosem vallottam kudarcot, az óramű mindig újra működött, mindegy, hány darabra bontottam. Morbid gondolat, de szinte azt kívántam, bár szedhetném Soranát is apró alkotóelemeire. Persze, ha életben akartam tartani, ez szóba sem jöhetett. Pedig eszeveszettül kívántam belé látni. Látni, felfedezni azt, ami szenvedést okoz. Tudni, mi az, ami láthatatlanul is ekkora fenyegetést jelent egy ember számára. Az, amit egy férfi akaratlanul is megfigyel egy nőn, nekem nem jelentett olyan kísértést, amit ne lettem volna képes elnyomni.
Perzsiában többször ki voltam téve ilyen jellegű próbának. A sah anyja tett róla, hogy érezzem, annyira nem különbözöm férfitársaimtól. De volt erőm fékezni magam. Sorana nem jelentett akkora veszélyt, mint a hennával körberajzolt szemek, melyek a fátylak alól figyeltek a sah udvarában. Amíg képes voltam úgy nézni rá, ahogy bármelyik másik emberre, amíg az elemezni vágyó elmém csak a tudományos kérdésekre koncentrált, addig biztonságban voltam.
De nem voltam orvos. Minket nem kötött az az etikett, ami orvost és betegét a megfelelő távolságban tartja egymástól. Nem voltam elég óvatos. Soránát lebecsültem, magamat pedig éreztem elég szívtelennek ahhoz, hogy elképzelhetetlennek találjam, hogy bármi hatást gyakorolhasson rám. Végtére is csak egy lány volt...
Amikor bánatában kék tollait hullató, kalickába zárt madárként kezdtem rá gondolni, talán akkor vesztettem el az akaraterőmet, hogy távol tartsam magamat Soránától.
Mikor a hóban szemtől szemben álltunk, és a lány végre hangot adott annak, ami egyre inkább bántotta, akkor kívántam először, hogy ne térjen haza. Nem akartam elengedni Soránát. Fogalmam sem volt, mi mást akarhattam, de egy biztos volt: nem akartam, hogy az az ember, akit a férjeként emlegetett, bebörtönözze. Az a jellegtelen, siváran egyszerű gyűrű a lány ujján akkor pont úgy tetszett a hideg hajnali napfényben, mint egy lánc szeme, ami láthatatlanul bilincsbe veri. Csak gyűlölettel tudtam gondolni arra az emberre, aki ezt tette Soránával. Halálos gyűlölettel. Kész lettem volna megölni azt a férfit.
Mikor Yahontov gróf hazaérkezett, attól a naptól fogva jó ideig nem láttam Soranát. Ahogy mondta, nem jött el hozzám, attól tartva, hogy a férje majd megtiltja, hogy bármit is elfogadjon tőlem.
Keserű dühöt éreztem amiatt, hogy a lány ennyire engedelmes, ennyire fél. Persze, neki több vesztenivalója volt. A botrány, amit egy válás elindít, egy nő jó hírének örökre véget vethet... Igazságtalan, fájdalmasan igazságtalan végkifejlet volt ez. Sorana mindent elveszíthetett a férjével...
Az a néhány hét, míg nem láttam a grófnét, különös dolgokra világított rá. Például arra, hogy jelenléte valójában mennyire beleitta magát mindennapjaimba. Azok a lánnyal kapcsolatos apró dolgok, amiket szándékosan szem elől tévesztettem, amíg mellettem volt, most bosszút álltak és nem hagytak nyugtot nekem.
Most, mikor távol volt, éreztem azt a kellemes illatot, ami egy eső áztatta virágoskertet juttatott eszembe, és a lány sajátságos lenyomata volt mindenen, amihez hozzáért. Ott volt a zsámolyon, ami már szokásos ülőhelye volt, ott éreztem azon a sötétzöld vállkendőn is, amit végül visszaküldettem neki Nedával. Az az illat betöltötte az életteremet. Nem volt előle menekvés.
És a magány ebben a légkörben újra megerősödött. Sátram üressége a lány nélkül szinte ordított. Nem akartam beismerni, de hiányzott Sorana társasága. A lány szüntelenül meglepett eszével és éleslátásával. Hamar megbántam, hogy valaha is azt feltételezem róla, hogy épp olyan felszínes teremtés, mint a legtöbb.
Nem, Sorana nem pusztán azért kérdezett, hogy aztán a választ elengedje a füle mellett, hogy hallassa a hangját, mint egy oktalan fruska. Ő azért kérdezett, hogy tudjon. És néha már előbb tudott, mint kérdezett. Szemében mindig őszinte érdeklődés csillogott. És tudtam, éreztem, hogy bennem is többet lát, mint amit elárul. Ez volt a legzavarbaejtőbb a lányban. Mikor rám nézett néha, mintha teljesen figyelmen kívül hagyta volna a maszkot, távolabbi dolgokat látott, mélyebbre nézett.
Ehhez nem voltam hozzászokva. Kellett némi idő, hogy túltegyem magam azon az érzelmi zűrzavaron, amit ez a felfedezés keltett bennem.
Valahol a lelkem mélyén mindig azt a tekintetet akartam látni. Azt érezni, hogy számára több vagyok, mint egy álarc. Még ha arról nem is mertem álmodni, hogy egy szörnyetegnél többet látna bennem, embernek éreztem magam. Egyenlőnek vele. Sorana társaságában valami olyasmit kezdtem érezni, amit nagyon, nagyon régen nem éreztem már.
