Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Már nem látom a csillagokat...
A parányi, kristályos fények, mint szétszórt ezüstgolyók, mind ott ragyogtak a fekete égkárpiton, felettem, megszámlálhatatlan végtelenségben. Sokszor ezek a fények voltak a menedékem. A csillagokkal teli ég alatt a magány visszavonulót fújt, és hagyta, hadd higgyek abban, hogy azok a távoli szikrák a társaim. De azon az éjjelen már nem láttam az éjszaka csodáit.
Szemem hiába függesztettem az égboltra, a csillagok elhalványultak. Okolhattam volna a véremben keringő morfiumot e különös érzetért. De az is hazugság lett volna. A szer enyhítette az érzések sajgását bennem, de megölni nem tudta őket. A kába tompaság azonban legalább félálomhoz hasonló állapotba ringatott.
Már egy ideje ellen tudtam állni a tűnek. Perzsia elhagyásával egy ideig képes voltam önerőből megküzdeni az emlékekkel, gondolatokkal és érzésekkel. Úgy tűnt, a sah udvarának átkos hatása elmúlt, magam mögött hagytam démonjaim nagy részét is. Az igazság azonban az, hogy a démonok nem hagynak magadra. Csak aludni térnek. Csak megpihennek. Túl hűséges barátok, semhogy csak úgy eltűnjenek.
Kezdetben az ópium, majd a morfium rabja lettem. Ez a függőség volt az anyacsászárné egyik ajándéka. A sah anyja tudta nagyon jól, hogyan és mivel büntessen azért, mert soha nem hajoltam meg igazán sem akarata, sem beteges vágyai előtt. Sok határt átléptem, megrészegedve a szabadságtól, a hatalomtól, amit ő és a fia a kezembe adtak. Sok mindent tettem annak a nőnek a befolyása alatt. Életek vesztek el, a vér patakokban folyt ujjaim között. De volt erőm elhagyni Perzsiát. A palota számomra nem lehetett börtön. Ez bizonnyal jobban fájt az asszonynak, mint nekem. De a furfangos nő már azelőtt bosszút állt, mielőtt én felfogtam volna. A mákony édes felhője előbb-utóbb, tudtam, megfojt, de teljesen félretenni már nem tudtam. Mértéket tartottam, sosem engedtem, hogy a szükségesnél több méreg kerüljön a szervezetembe. Hiszen sok természet adta csoda kis dózisban gyógyszer... Nem tudtam azonban, meddig lesz elég az önuralmam.
Túl sok mindent kellett elfojtanom újra, és ahhoz, hogy távol tartsam magam az újabb bűntől, aminek elkövetésére mintha egész testem és lelkem felesküdött volna, pusztán az akaraterő nem volt elég.
Sátram bejáratánál, a sötétben álltam, és az eget bámultam. A csend, a hideg tél körülöttem békésen aludt. Vérem természetellenesen lelassultan keringett ereimben, szívem egy álmos valcer ütemére vert, amelyet a morfium kényszerített rá. Néztem a tiszta, felhőtlen eget, a csillagok ezreit. És mégsem láttam.
Ami azonban elhomályosította az eget és a fényeket, nem a morfium kábulata volt. A kábítószer mindössze csak elaltatta bennem a sóvárgást.Szükségem volt rá.Sorana kedvéért. Annak a nőnek a kedvéért, akinek emléke fényesebb volt bennem minden csillagnál, amit a szemem képes lett volna látni. Annak a nőnek a kedvéért, akinek egy gyenge pillanatomban képes lettem volna megmutatni, miféle szörnyűséget rejt a maszkom. De ez a nő nem látott mást, csak a szenvedést. Látta az én szenvedésem. Látta-e valaha más ezt rajta kívül? Volt-e valaha ember, akinek szeme megakadt ezen a rejtett, mégis létező részleten? Érdekel bárkit is, ha egy szörny szenved? Érdekelt bárkit is, ha én úgy gyötrődtem, ahogy kevesen ezen a földön? Nem. Soha.De Sorana. Az ő, okos, kutató szeme elől nem lehet elrejteni semmit. Neki van szíve és szeme látni. Ha tudná, hogy ez mekkora csoda! Ha képes volna megérteni, mit ér a pillantása... Számomra többet, mint saját, tulajdon lelkem.
A felszabadult nevetés, ami feltört belőlem, egy pillanatra elzavarta a csendet. Kísértetiesen csengett, mint egy idegen férfi hangja. De én nevettem. Nevettem, mert éreztem mennyire bolond vagyok. Éreztem, hogy ez egy keserű komédia kezdete, amelynek vége tragédiába torkollik.
Szeretni egy férjes asszonyt. Megesett már százszor, ha nem ezerszer a történelem során. A világirodalom tele van ilyen afférokkal. Ott van Paris és Helena. A trójai királyfi megszöktette Menelaosz király feleségét, nem törődve azzal, hogy háborút szít. De Paris a legszebb férfi volt. És így joga volt a szerelemre. Mire van joga annak, aki nélkülöz minden szépséget? Heléna szeretheti-e Tüphónt, az alvilági teremtményt?
A válasz olyan egyértelmű volt, hogy könnyeket kellett volna, hogy csaljon a szemembe. Nevetésem mégsem szűnt meg. Sokáig visszhangzott még a csillagos ég alatt. És a Halál? A Halállal hogyan vehetném fel a versenyt? Hogy lehet egy haldokló virág annyira gyönyörű, hogy a csillagok elhalványodnak mellette? Sem az éjszaka, sem a morfium nem adott választ kérdéseimre. A hajnal pedig csak még jobban megvilágította félelmeimet.
