Tüphón arca

• 40.Fejezet •

A padlódeszka panaszosan megreccsent talpunk alatt, ahogy átléptük a padlásszoba küszöbét és mindjárt érezni lehetett a levegőben szálló por és régi bútorok, nedvesség áztatta fa szagát.
Sötét volt , egyetlen gyertyánk kis fényköre nem ért messzire.
De Sorana mindjárt orvosolta a helyzetet , kezemböl kivéve a gyertyatartót sietett , hogy még további gyertyákat gyújtson a szoba több pontján.
Nem telt el csak néhány röpke perc és a padlás barátságos fénybe borult.
- Nincs valami nagy rend de mentségemre szóljon , itt nem szoktam vendégeket fogadni. - Mondta a lány ahogy mellettem állva végig nézett a szobán.
- Annál az üres diszletnél ami odalent van minden jobb. - Feleltem öszintén és én is végig jártattam tekintetem a minket körbevevö kis világon.

A ház szobáinak elrendezését jól ismerve, tudtam, a padlás pontosan Sorana hálóterme fölött kapott helyet. Nem is különbözött sokban a kéttö, mondhatni furcsa tükörképei voltak egymásnak. Egy párhuzamos , hasonló de mégis más birodalom.
Lent akár egy babaház , amelyben csak az kaphat helyet ami a kirakatba pontosan illik és nem bántja a szemet, olyan benyomást kelt amilyet egy köztiszteletben álló család otthonának kelltenie kell.

Itt, egy emelettel feljebb a rend vesztett szigorából és átadta helyét mindennek ami Sorana volt, de legfőképp az emlékeknek.
Nem kellett , hogy kimondja, tudtam , Sorana itt érzi ezen a poros padláson a leginkább biztonságban magát. Otthonosabban, könnyedebben mozgott mint eddig bárhol.
Figyeltem ahogy lassan körbe járt a szobában és ujjával megérintett csaknem mindent ami az újtába került.
Végig simított az öreg, lepattogzott lakkú fa asztal lapján , a repedt fülnélküli porcelán vázán amely az ablakpárkányon árválkodott és a molyrágta bordó huzatú karosszék támláján a sarokban.
- Rég jártam már idefent ... - Mondta a port tűnődve morzsolgatva ujjai között.
- Pedig jobban szeretem, mint a lenti szobámat ... itt jobb emlékek vannak ...
Mig beszélt odalépett az ajtó mellett álló fogashoz és könnyedén leakasztotta róla a rajta lógó nagy kabátot és egy mozdulattal vállára terítette.
A köpeny egyértelműen férfi ruhadarab vol. Egykor egy a lánynál magasabb fiatalemberé lehetett.  Sorana egészen kicsinek tűnt alatta megbújva. Úgy borult a lányra akár egy nagy sötét szárny amely menedéket ad. Csak egy férfiról tudtam aki fontos volt Sorana számára. Könnyedén eltudtam képzelni a jó kiállasú, szőke fiút abban a kabátban, amint huga mellett áll, védelmezőn.
- A bátyádé volt ? - Kérdeztem a gyér világításban nyugodtnak tűnő arcot tanulmányozva.
- Igen. - Bólintott a lány.
- Itt sok minden van ami az övé. Csak én tudok róluk az egész házban. Senki más.
- De miért kell rejtegetned mindezt ? -  Rosszallásom jól hallhható volt a kérdésben is.
Sorana fázósan összefogta magán a kabátott és leült az ütött-kopott karosszékbe. A gyertyaláng gyöngyház fénnyel csillant meg ruhájanak redőin.
- Gavril szerint beteges az ahogy egy halotthoz ragaszkodom... - Kezdte lehangoltan.
- Ő úgyvéli, tizenöt évnek elégnek kellene lennie, hogy kigyógyuljak a gyászból ... Azt akarta, szabaduljak meg mindentől ami Anastasijtól maradt. De én nem akarok megválni tőlük.
Ujjai birtoklón szorították meg az anyagot ami körül ölelte őt. Szüksége volt a bátya emlékére. Soranának már nem maradt más a családjából csak amit állhatatosan képes volt megvédeni. Ha hagyja, hogy a férje elvegye tőle ezt az ódivatú , a padlás szagát magába ivvó göncöt, abba talán egészen össze tört volna. Mert a lány számára még örizte a múlt, a gyerekkor illatát és valamit régi önmagából is.
Ezek a gondolatok elnémítottak és Sorana most félre értette hallgatásomat.
- Te is úgy gondolod, hogy az emlékeket el kell felejteni, igaz ?
Szótlanul intettem nemet fejemmel de mindjárt éreztem ez kevés.
- Az emlékek okkal vannak velünk. Némeik büntet , más vigasztal. Van amelyik megváltoztat és van amelyik segít, hogy az maradj aki vagy. - Mondtam igyekezve szavakba önteti mindazt ami hirtelen megfogalmazódott bennem Sorana kérdése nyomán.
- Ami beteggé tesz azt el kell engedni. Ami gyógyít azt addig tartani életben amíg csak lehetséges.
Semmi bűnt nem követsz el azzal Sorana , ha megidézed egy olyan részed amit elveszítettél ...
A lány csendben hallgatta válaszom. Ujjai meg-meg érintették a kabát , már korántsem fényes ezüst gombjait. Hallgatott, várt de szemében folyvást láttam , valami kikivánkozik belőle.
- Köszönöm... - Nyilt szét ajka végül. - Köszönöm, hogy nem hagytál egyedül azzal az emlékkel ami beteggé tett volna.
Hangjában a hála színtisztán ott csengett. Őszinte volt és ez meghatott. De igyekeztem rendületlenül állni és nem mutatni többet, mint amit megmutathatok.
- Megtettem amit megtehettem... - Szóltam végül az érzelmek felét próbálva száműzni hangomból.
- Egyedül talán nem is lettem volna képes elengedni ami történt... az az éjjel a szobámban, szörnyű volt... és azt hittem, magamra hagysz...
Szavaiban egy másodpercig jelen volt a zavar és a félelem árnyéka de küzdött ellenük.
- Ha nem vagy ... fogalmam sincs hogyan élem túl, hogyan folytatom.
- Ha nem vagyok ami történt meg sem történik. - Emlékeztettem komoran saját szerepemre, bűnömre. De a lány szeme változatlan hálát tükrözött.
- Én képes voltam megbocsátani neked , Tüphón. Te is megbocsájthatnál magadnak...
Halvány félmosoly jelent meg a Sorana arcán , egy szívdobbanásnyi időre megtörve a rám és a szobára nehezedő bűntudatot.
De mégis a sötét érzelmek erősebbnek bizonyultak. Nem feleltem a lánynak. Nem tudtam mit mondhatnék.
Tüszúrásnyi fájdalom nyilalt belém mikor a mosoly eltűnt. Sorana homlokán , szemében gondterhelt , bánatos kifejezés ült , amit nem értettem.
- Te mindenre emlékszel ugye ? - Kérdezte halkan. - Te nem felejtesz ...
Mélyet sóhajtottam mert a kérdés olyasmire vonatkozott , amit igazán nem értettem még én magam sem. De ahogy az már annyiszor megtörtént, Sorana érdeklődése megnyitott bennem valamit és a nyelvem már formálta is a szavakat.
- Sokkal többre emlékszem mint mások. Sokkal többre , mint amire szeretnék ...
- Kezdtem és magam is hallottam hangomban a fáradt borút.
- Az összes apró kis részlet beleég az elmémbe. Minden. Hangok, képek , szavak és még az érzelmek sem tűnnek el nyomnélkül. - Mondtam próbálva a lehető legjobban leírni mi is az ami egyszerre tehetség és teher számomra mióta csak az eszemet tudom.
- Elég behúnynom a szemem és ott vagyok egy távoli helyen, valahol ahol évekkel ezelőtt jártam. Látok embereket, arcokat, utcákat olyan elevenen mintha csak tegnap vetettem volna rájuk pillantást. 
Valóban igy volt. A régi tekintetek, részletek élessége Sorana vonásainak valóságával vetekedett.
- Emlékszem a cigányok tábortüzére és a körülötte feltűnő sziluettekre, a színkavalkádra amit ruháik kelltettek és dalaikra mellyeket jókedvel és szenvedéllyel énekeltek az éjszakában. - Mondtam és hagytam, hogy az emlékképek nyomán eltöltsön a keserédes szomorúság.
- Én csak távolról figyeltem őket, kivülállóként. Sosem merészkedtem túl közel a tüzhöz. De a köztük és köztem tátongó szakadék sem volt elég, a látványt, a zenét örökre a részemmé tettem. Bármikor eljátszhatom ugyan azokat a hangokat, elénekelhetem a dalokat amiket akkor daloltak.