Tüphón arca

• 15.Fejezet •

– Most jól figyelj arra, amit mondok, Lev – hallatszott Tüphón hangja a sátor csendjében. – A zene ajándék. A tehetséged szintén. Nem szabad hagynod, hogy bárki eltántorítson attól, hogy használd ezt az adottságod.
A fiú és a maszkos férfi együtt ültek azon az ágyon, amelyben én azon a napon felébredtem, mikor Tüphónnal először találkoztam. A gyermek nagyon megilletődött a hegedű láttán, nagy szeme könnyekkel telt, de koravén komolysággal türtőztette magát. Én ismét távolról figyeltem a jelenetet. Nem akartam megzavarni a pillanatot.
– Ez a hegedű a tiéd, és meg kell ígérned, hogy játszani fogsz rajta, amíg csak el nem nyűvöd teljesen.
A férfi szelíd szigorral beszélt Levhez. Hangja szinte delejes erővel hatott, lehetetlen volt nem teljes figyelemmel hallgatni.
– Sokszor fogod azt érezni, hogy a világ nem fogad el, megesik majd, hogy kegyetlen emberek kegyetlen dolgokat tesznek és mondanak. De te csak játssz, Lev. Ne hallgass senkire, csak azokra a hangokra, amelyek benned szólnak. A zenére itt és itt.
Tüphón keze megérintette saját halántékát, majd mellkasát.
– Ott, ahol a szív dobog...
Lev leplezetlen áhítattal ismételte meg a mozdulatokat, kis kezét saját szívére szorítva.
– Fogd ezt a hegedűt, és ha fáj valami, zárd magadra a szobád ajtaját és játssz. Ígérd meg nekem, hogy így fogsz tenni.
– Ígérem – bólintott lelkesen, de komolyan a szőke fej. Aztán némi habozás után elfúló hangon hozzátette: – Köszönöm...
– Örömömre szolgál, hogy adhatok valamit – mondta Tüphón, és bár próbálta elrejteni, én hallottam szavaiban a szomorúság alig észrevehető rezdülését. Nem mutatott szánalmat a fiú iránt. Tüphónnál talán senki nem tudhatta jobban, milyen óvatosan kell bánni a szánalommal. De a vak is láthatta, hogy ebben a gyermekben valamiképp önmagát látta meg. Önhibáján kívül, mások miatt testileg és lelkileg sérült lényt a hihetetlen tehetséggel, hogy alkosson. Azt adta hát Tüphón Levnek, amit ő maga is a leginkább szeretett és amely számára is vigaszt nyújtott.
– Akkor kipróbálod?
– Szabad?
– Még szép! Gyerünk, talpra!

A sátort nemsokára megtöltötte a gyermek játéka. Ujjai, bár tanulatlan volt, valóban meglepő pontossággal fogták le a hangokat. Tüphón nem tévedett, mikor Levet tehetségesnek mondta. A férfi egy darabig a fiú mellett állt, időnként korrigálta Lev tartását, és adott neki egy-két utasítást. De a fiú hamar belejött a játékba, így végül Tüphón is csak hallgatóvá vált, mint én.
– Adja ég, hogy a zene inkább kitöltse az életét, mint a gyűlölet és a sötétség... – mondta halkan, inkább csak magának, míg mellém lépve figyelte a fiút. Végigmértem, a magas, sötét és majdhogynem gyászos alakot. Távolról nézve ridegnek tűnt, a maszk pedig nem enyhített ezen. Tudtam, hogy van, aki talán rémálmaiban találkozik ilyen arctalan, titokzatos lénnyel. De engem még is akkor, ott, büszkeség töltött el, azért, mert ismerhetem Tüphónt.
– Lev élete végéig hálás lesz neked – jegyeztem meg csendesen. A maszk felém fordult. Tüphón úgy nézett rám, mintha egy pillanatig elfelejtette volna, hogy én is a sátorban vagyok, és csak most tudatosult benne újra jelenlétem.
– Nem a hála számít – jelentette ki szilárdan. Tekintete megint a fiúra irányult, de tudtam, hogy most már rám figyel.
– Amit érte tettél...
– Értem is megtett valaki valami nagyon hasonlót...
– Ez nem csökkenti a tetted értékét – mondtam makacsul. Éreztem, hogy a férfit valamiért frusztrálja ez a fajta elismerés. Felsóhajtott.
– Bárcsak ennél is többet tehetnék...
Ebben a kívánságban volt valami szívmelengető, ugyanakkor mégis valamiért megborzongtam.

Bár élveztem Lev játékát, a fejem mégis hasogatni kezdett. A fájdalom csakhamar olyan erőssé vált, hogy beleszédültem. Végül muszáj volt némán kiosonnom a sátorból, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Tudtam, hogy ostobaság, és felesleges titkolóznom, de néha mégis szégyelltem Tüphón előtt hirtelen támadó gyengeségem. Így hát most is éreztem némi megkönnyebbülést, mikor a sátor küszöbén túl, a bejárat takarásában mélyet lélegeztem az esti szürkületben.