Tüphón arca

• 24.Fejezet •

 Yeva két hétig nem tűnt fel Tüphón sátránál. Bár a lába bizonnyal meggyógyult már, valószínűleg kissé szégyellte magát a történtek miatt. Mégis tudtam, hogy látogatásai nem sokáig maradnak majd el.
Keserűen gondoltam arra, milyen lépésre kell majd rászánnia magát a férfinak, ha a lány közeledése túl terhessé válik. A szív törékeny holmi, és egy fiatal lányé különösen az.

Igyekeztem elkergetni magamtól a könnyes fekete szemek képét, és próbáltam kivonni magam a kettejük között zajló eseményből. Csakhogy akaratlanul is sok mindennek tanújává váltam.
Tüphón viselkedésében olyan változásokat tapasztaltam, amelyek bár alig voltak észrevehetők, mégis nyomasztottak. Egy baljós érzés növekedett bennem, amit nem tudtam igazán megmagyarázni.

A férfi nem volt ridegebb vagy ellenségesebb velem, egyszerűen csak más volt. Egyfajta különös nyugalom uralkodott rajta, ami nem volt rá jellemző. Tekintete sokszor volt révedő, álmatag. Néha oldottabb volt azokban a napokban, mint ismeretségünk idején bármikor, fesztelenebbül beszélt és cselekedett.

Most inkább volt olyan, mint egy régi barát, egy személy, aki mellettem áll és távolról őrködik felettem.
Társasága jólesett. Az idő Tüphón mellett sosem volt elég, minden beszélgetés vele, úgy éreztem, valamiképp jobbá teszi az életemet.

Annyit mesélt nekem utazásairól, amennyit csak tudott. Beszélt más országok különös szokásairól, nevezetességeiről, és mindent olyan ékesszólással adott elő, hogy szinte magam előtt láttam, bármiről volt is szó. Városok, emberek, színek és hangok elevenedtek meg előttem szavai nyomán, és nem győztem betelni történeteivel.

Tüphón egész Európát bejárta, Franciaországtól Spanyolországig. Egy ideig szinte mindig úton volt. Egyedül a perzsa sahnak épített palota marasztalta jelentősen hosszabb ideig egy ország területén.
Nem tagadtam, hogy irigyeltem őt a szabadságáért. Míg én arra kárhoztattam, hogy jóformán szülővárosom határát se lépjem át és semmit se lássak oroszföldön kívül, úgy tűnt nekem, Tüphón húszas évei közepére már látta a világ mind a hét csodáját.
Egyszerre voltam leírhatatlanul boldog és végtelenül keserű, ahogy elképzeltem, milyen lenne, ha egyszer valami csoda folytán csatlakozhatnék Tüphónhoz, és elkísérhetném olyan helyekre, ahol még ő sem járt.

Nevetséges kis képzelgés volt, tekintve, hogy minden alkalommal, mikor kezemre pillantottam, láttam a gyűrűt, ami a béklyómat jelentette. Hozzá voltam kötve egy férfihoz, aki nem engedett távol magától, mindig látótávolságon belül kellett tartózkodnom. Az pedig, hogy egy másik férfi oldalán képzeltem magam, zavarba ejtett, és valahol feldühített. Bár nem szerettem Gavrilt, ahogy azt egy feleségtől elvárják, azért a hűtlenség gondolata felzaklatott. Akaratlanul bűnösnek éreztem magam, bár még semmit sem követtem el, ami miatt szégyenkeznem kellett volna.

– Hová mennél, ha nem kötne ide semmi? – kérdezte váratlanul Tüphón egy délután.
Meglepődve néztem rá a csészémben gőzölgő gyógyitalom fölött. Aznap megint az a furcsa nyugalom ült rajta, amit nem tudtam hová tenni. Mikor ilyen volt, azt éreztem, bármit elmondhatok a férfinak. Bármit, ami eszembe jut, bármit, ami a szívemet nyomja. És következményektől sem kell tartanom. Oldottsága engem is megfertőzött olykor, és ez, bár nem akartam magamnak bevallani, olyan volt, mint egy ajándék.
– Minél messzebb Oroszországtól – feleltem bátran. – Minél messzebb Gavriltól...
Belém nyilallt, hogy ezt talán nem kellett volna ilyen magabiztosan, ilyen őszintén kimondanom. De Tüphónt nem érte váratlanul egyetlen szó sem.
Nem nevetett ki és nem is ítélt el. Ezért újfent kimondhatatlan hálát éreztem iránta. De valamivel enyhítenem kellett a válaszom komorságán.
– Azt hiszem, először is Egyiptomba utaznék – folytattam elgondolkozva.
– Nem rossz választás. Az út ugyan nem rövid, de megéri.
– És azt nem is kérdezed meg, hogyan tervezek megszökni Gavriltól?
Hangomban érződött az, hogy komolytalan a kérdésem, de Tüphón belement a játékba.
– Elnézést. Szóval, hogy tervezed a szökést?
– Természetesen férfiruhában!
– Természetesen – bólintott a férfi roppant komolyan, de a szemében láttam mosolyát.
– Miért talán az túl megbotránkoztató volna?
– Inkább túl regényes...
– És azzal mi a baj?
– Végül is semmi. Semmi gond nincs vele.
Egyetértésén felbuzdulva tovább szőttem a történetet.
– Akkor tehát férfiruhában, az éj leple alatt megszököm, és meg sem állunk Egyiptomig.
Annyira elragadott a képzeletem, hogy észre sem vettem, hogy Tüphónt is belevontam álmodozásomba. Mikor tudatosult bennem, már késő volt.
– Mi? Ketten? Te meg én?
A férfi hangjában ott volt a meglepettség. Tekintete mosolytalanná vált, ami még zavartabbá tett.
– Igen – böktem ki nehezen. – Szükségem van rád – mondtam, és már éreztem is, hogy arcomat elönti a forróság. – Kell egy tapasztalt útitárs. Én azt sem tudnám, merre induljak... az első hibánál, amit elvéthetek, mindjárt tönkre tennék mindent. Minden bizonnyal eltévednék valami erdőben, és éhen halnék.
– Egy erdőben nem olyan könnyű éhen halni. Előbb inkább halálra fagysz – javított ki Tüphón. Már nem volt annyira fesztelen, mint néhány perccel ezelőtt. Láttam rajta, hogy sikerült elrontanom a hangulatát. Gondolatban átkoztam magam az ostoba fecsegésemért.
– Pontosan. Egy regényes szökésnek nem lehet ez a vége. Ezért kellesz te – mondtam kínosan próbálva visszahozni a jó hangulatot.
De már tényleg elkéstem vele. Tüphón szemében újra ott volt az a fáradt keserűség.
– Milyen kár, hogy az élet nem ponyvaregény. Te pedig nem szöksz sehová. – Hangjában mintha megvetés csengett volna.
Elfordult tőlem, és a sátrat nemsokára betöltötték hegedűjének ideges hangjai.
Nem sokáig bírtam elviselni azt, hogy levegőnek néz. Inkább magára hagytam a férfit, hogy a hangokba feledkezzen.