Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
A masszív köfalak nem vertek vissza zajt, úgy léptem át a templom küszöbét mint egy kisértet, egy kóborló lélek aki keresi a kiutat és a válaszokat. Menekültem , valósággal futottam , mintha üldöznének. És üldözött is , saját magam , saját haragom , az a sok kavargó érzelem ami úgy zúgott bennem mint a barlangba törő tengerár. Fejemben, koponyám hátuljában lüktetett ,zümmögött , szinte élt a düh. Gravril Kazimirovics Yahontov. A gyűlölet égetett mint egy ostorcsapás nyoma a csupasz bőrön.
Felidéztem a Gróf portréját , azokat a szép mégis rideg vonásokat, a fagyott tekintetett, a száj döjfös ivét és kezem rámarkolt az oldalamon függő tőrre. Ölni akartam. Vért ontani. Ez a vágy nem most először öntött el. A gyilkos düh hozzám tartozott, a részem volt mióta a rácsok mögül néztem az engem csúfoló, rajtam röhögő emberek hadát. Már nem egyszer engedtem ennek a dühnek . Akadt ellenfelem aki nem volt elég bölcs és addig szította haragomat míg életével fizetett ostobaságáért. A bosszúm megtalálta azokat akik nem fogták fel , hogy az ölés olyan akár a kábítószer : megismerkedtél vele és már nem irtózol tőle úgy mint azelőtt. Ha a bensőd sóvárog utána ,nem mondhatsz nemet a gyilkolási vágynak. Ha Yahontov akkor azon az éjjelen elérhető távolságban van , ha tudom hol keressem , akkor semmi sem védte volna meg , hogy azt tegyem ami olyan ingerlően, nevetségesen logikus volt. Megölni azt a férfit aki az utamban állt , aki pusztán a létezésével megfoszthatott a boldogságtól amit csak most ismertem meg, annyira öritően egyszerű megoldásnak tűnt.
De a Gróf nem volt sehol, napoknak kellett még eltelnie , hogy a hazatérjen. És addigra tudtam , ez a düh ami most ugrásra késszé tett, átalakul majd valami mássá. Mert bár a harag a régi volt én magam mégsem voltam teljesen ugyan az az ember aki egykor. Sorana megváltoztatott. Korábban mikor bármerre néztem csak megvető pillantásokkal találkoztam , tudtam ha ölök azok a szemek akkor sem változnak majd. Az emberek világában egy szörny sosem volt ártatlan. Gyilkosként sem kaptam több megvetést mint ketrecbe zárt torzszülöttként. De most volt egy szürke szempár ami úgy nézett rám ahogy még soha senki. Rajongva, szeretve figyelte minden mozdulatom , mosolygott rám mintha olyan arcom lenne mint másnak. Felfoghatatlan volt , egy valóságos csoda mindez. De olyan csoda amit könnyen tönkre tehetek. Sorana megbékélt korábbi tetteimmel , nem ítélt el. Mégis biztos voltam benne , hogy egy újabb gyilkossággal fájdalmat okoznék neki. Nem tudtam felfogni, az én bosszúéhes lelkem sosem volt képes egészen megérteni , hogy lehet , az hogy Sorana nem akarja, hogy a Gróf meghaljon. Egyetlen szavába került volna és én végzek vele, megszabadítom az embertől akinek a markában annyit szenvedett. Magamra vállaltam volna a gyilkosság terhét , ha ezzel őt szabaddá teszem. De a lány nem ejtette ki azt a szót amely nekem szabadkezet adhatott volna. Ha elképzeltem a pillanatot mikor Sorana szembesül azzal, hogy a férje többé nem bánthatja, hogy a késem tett róla, hogy többé egy újjal se érhessen hozzá és fájdalmas módon azokban a szürke szemekben nem a hála és a megkönnyebbülés könnyeit láttam összegyűlni. Nem , lelki szemeim elött , egy kiábrándult és összetört tekintet lebegett ,egy végtelenül mélyen megsebzett lány. Sorana számára szörnyeteggé válni mindennél elkeserítőbb gondolat volt.
