Tüphón arca

• 47.fejezet •

Az álarc egyetlen apró nesz néljül hullott ki remegő, elgyöngült ujjaim közül és ért földet a padlón.
Groteszk, hátborzongató kép tárult elém. A maszk hiányával egy arccal néztem szembe amely a legborzalmasabb lidércnyomást is túlszarnyalta amit valaha láttam.
Félkész, selejtes , hiányos munka.
Igy írta le Tüphón azt amit mindezidáig nem volt ereje, bátorsága megmutatni. És ezek a szavak nem álltak messze az igazságtól.
Csakhogy, a valóság szásszor, ezerszer kegyetlenebb volt minden szónál.

Agyam sikitva követelte, forduljak el , védjem meg magam attól a förtelmes látványtól amit szemem észlelt. Olyan ösztön volt ez , mint mikor az ember holttestet pillant meg, hátrahőköl , menekülne.
A rémület ott volt bennem , velem.
De nem engedelmeskedtem parancsának.
Igen. Amit láttam az felkavart de leküzdöttem az első pánik rohamát.
Amit rémülten cikázó tekintetem elsőként felfogott , az persze a legrosszabb volt : a helyenként papírvékony bőr, amelyen át a lüktető erek háloi alig elfedve tűntek át , az orr hiánya , a helyén tátongó iszonyú semmi , a szemek beesett , koponyák sötét szemüregéhez hasonlatos mélyedésben való elhelyezkedése. Igy együtt mindez inkább idéztett egy halotti arcot , amely csak valami szörnyű hiba , förtelmes baklövés folytán kerülhetett ki a föld aló, a sír hidegéből ahol az elmúlás ,az enyészet, az oszlás honol. Az pedig , hogy mozog, lélegzik , beszél, a legvadabb lázálom , pokoli látomás.

Hát ez volt az az arc amit a születése napján Tüphón édesanyja látott. Ez az ábrázat. Ez a hiányos, összecsapott valami. A gyermek ami benne növekedett.
A gyomrom egészen összeszorult mert már nem volt többé olyan érthetetlen az ismeretlen asszony gyűlölete a fia iránt. Rettenetes lehetett , a hónapok óta várva várt ajándékot, egy új életet , ilyen megmagyarázhatalanul eltorzultan látni.
És ez volt az ami helyett Meerab inkább a halált választotta volna.
Értettem őket.
Fájdalmasan világossá vált tetteik miértje. Hiszen lényem egy kis része , ugyan azt akarta választani mint ők.
És én még sem fordultam el. A kellemetlen viszolygást elnyomva tekintetem végig járt újra Tüphón arcán.
Vártam amig szívem heves dobogása le nem lassult, amig szemem már képes volt a részleteket is meglátni az elrettentő összképben.
Megfigyeltem mindent azon a sírí, torz arcon és máris többet láttam.

Láttam , hogy a káoszban , a rútság által megbontott rendben mégis csak van emberi. Tüphón vonásait tanulmányozva egy felvillanó kép , hirtelen a semmiből , megmutatta hogyan rakjam össze a mozaikot. A torzságba keveredve ott volt az az arc is amit megérdemelt volna.
Engem ez ,a nem létező , mégis valóságos arc fakasztott majdnem könnyekre. Nem az ami ott volt elöttem teljes iszonytató valójában. Mert az az a másik arc szép volt. Normális. Az apa telt ,érzéki ajka , márvány szobrokat idéző , nemes áll és orr...
Ez mind megbujt a hibák elrettentő tobzódásában, nem volt egyszerű kivenni. De ha akartad, ha tudtad hol keresd képes voltál fellelni és látni ott valahol rútban, a káoszban.
Nagyon furcsa érzes volt mindez egyszerre. Szinte beleszédültem , teljesen némaságba nyűgözött aminek tanúja voltam.
Csak ültem a zongora széken és szemem képtelen voltam levenni a férfiról.

De bár a sikoly és a könnyek elmaradtak szótlanságom mégis túl sok volt Tüphónnak.
- Elfordulhatsz ... semmi szükség a színjátékra ... - Mondta hidegen, kerülve tekintetem. Futólag elkapott pillantása nem árult el mást csak mély fájdalmat és keserves szégyent. Azt a szégyent amit folyvást magában hordozott, mióta megértette, micsoda átokkal született. Mióta a megvetés és az undor első rezdüléseit felfedezte anyja vonásain. Azt hitte olyan vagyok mint az a nő. Tüphón biztos volt benne , hogy nem különbözhetek azoktól akiket ismert.
Ám én nem engedelmeskedtem. Nem mozdultam. A késztetés, hogy elkapjam tekintetem a férfi arcaról már semmivé lett. Ott volt bennem is valami abból ami az előadásait néző tömegen végig morajlott. A félelem, a sokk, még az undor is felütötte fejét ... De ezek az érzelmek, érzések nem bírtak mozgásra. Mert volt egy ami mindegyiket felül írta. Ami mindennél nagyobb, mélyebb és erősebb volt. Ez az egy már hónapk óta nőtt bennem, elhatalmasodott rajtam és most az igazi próbatételkor megmutatta mire képes.
- Rendben. Akkor majd én ... - Jelentette ki Tüphón türelmét vesztve , a szégyentől eltelve és már mozdult , hogy felálljon, elforduljon tőlem , elrejtse a lidércnyomást, a szörnyet amit , hite szerint látok benne.
De én nem akartam , hogy távol kerúljön tőlem.
- Ne... várj ! - Kértem valahol a parancs és az esdeklés határán. Ez ledermesztette a férfit. Sóbálványként ült mellettem és nem tudta mit tegyen.
Ezérthát kinyultam Tüphón felé. Vigyázva , szelíden ráfektettem tenyerem arcára és hagytam, hogy érezze az érintésem. Tüphón dermedtsége nem oldódott fel, szinte megfagyott a döbbenettől. Tekintete szivszorítóan öszinte fájdalmas meglepetést tükrözött.
Mikor továbbra sem húzódtam el tőle , megfogta a kezem és arcához szorította , mint aki sosem akarja többé elengedni. Éreztem az élő test melegét , ahogy ő is érezte az enyémet. Emberi közelség volt ez , Tüphón közelsége , nem egy szörnyetegé. Mindez teljesegészében elárasztotta tudatomat. Ott volt velem. Egy hosszú pillanatig éreztük egymást , ahogy azelőt még sosem.
- Most már hiszel nekem ? - Halkszavú kérdésem reménykedő volt , minden érzelem ott remegett benne.
A férfi szemei teljes zavart , és az erzelmek valósagos tengerét mutatták. Elveszett, nem tudta mit tegyen, mit mondjon. Én viszont hirtelen világosan megértettem mit kell tennem.
- Sorana ...
Csak a nevem volt az amit kimondhatott mert ajkam megnémította.