¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ujjaim ügyetlenül jártak a régi zongora billentyűin. Már több éve volt annak, hogy utoljára a hangszerhez értem. Tehetségem, ha volt valaha, megkopott, bizonytalan mozdulataim mind arról árulkodtak, hogy komoly gyakorlásra lenne szükségem. De nem érdekelt. Mindez nem számított. Egyedül az volt a fontos, hogy ha csak tökéletlen utánzatát is, de halljam Tüphón dalát.
Napok teltek el azóta, hogy a férfi azt kérte, maradjak ott a sátrában, és hallgassam meg, ahogy énekel. Megtettem. Ott voltam, végignéztem mindazt a hihetetlen dolgot, amit véghez vitt a színpadon. Láttam közönsége ámulatát. És tanúja voltam az általános rémületnek is, amit a bűvész arcának látványa okozott. Ha behunytam a szemem, még mindig fel tudtam idézni ijesztő pontossággal azokat a tekinteteket. Volt ott minden, félelem, düh és még gyűlölet is. Ha csak ez az emlék marad meg abból az estéből, az majdhogynem elviselhetetlen lett volna számomra.
Így hát Tüphón dala különösen nagy kincs volt. Újra és újra hallottam a hangját fejemben, ujjam újra és újra eljátszotta a dallamot. A kényszer, hogy eljátsszam, nem akart megszűnni. – Szándékodban áll az őrületbe kergetni ezzel a nyomorult dallal? Gavril hangja valóban ingerülten szólt, ahogy nagy léptekkel beviharzott a szalonba, ahol a zongora porosodott. De szavait elengedtem a fülem mellett. Ujjam nem állt meg a billentyűkön. – Hányszor fogod még eljátszani? Zárt ajtó mellett is hallani... – Sajnálom, Gavril, gyakorolnom kell – feleltem, de valójában egy cseppet sem sajnáltam. – Gyakorolni? Minek? – tudakolta nyersen. – Nincs is kinek játszanod. Jó ég! Olyan vagy, mint egy megszállott!
Fel sem néztem a hangszerről, csak a feketét és fehéret láttam. – Hagyd abba! Ujjam rendületlenül járt, a dallam betöltötte a szobát. – Sorana! Hagyd abba! A zongora nehéz fedele nagy csattanással vágódott le előttem. Éppenhogy képes voltam elhúzni a kezem, különben ujjaim eltörtek volna a súly alatt. Megvető, haragos tekintettel néztem Gavrilra. Aztán némán felálltam a zongoraszékről, és vakmerően hátat fordítottam a férfinak, elindultam az ajtó felé. – Most meg hová mész? – kiáltott utánam a gróf. – Keresek valakit, akit nem zavar a zene – mondtam hidegen. Gavril a homlokát ráncolta, öröm volt látni a fanyar kifejezést az arcán. – Ezt meg hogy értsem? – Sehogy – vágtam rá. – Csak örülj, hogy nem ülök a zongoránál. Ez a válasz, úgy tűnt, kielégíti férjemet.
Csendben nézte, ahogy magamra vettem orgonalila és kék színben játszó taftruhám, fölé fekete köpenyem, és addig nem szólt egy szót sem amíg, útra készen nem álltam. – Ne késs, mint múltkor, Sorana. Ne feledd, hogy gyűlölöm a késést. Ez volt minden, amit mondott. Azzal eltűnt a szalon ajtaja mögött.
Már messziről hallottam a hegedűszólót. A nehéz, sötét sátorvászon sem sokat tompított az élesen felcsapó, majd mélyen alászálló hangokon. Azonnal felismertem Tüphón játékát. A játékot, ami mindig tökéletes volt. A férfi soha egyetlen hibát sem engedett meg magának.
