Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Vannak pillanatok, mikor olyan különös, belső hidegség önti el az embert, mintha jégverembe zárták volna. Lehet nyári hőség, kellemesen meleg tavaszi este, a test mégis reszket, vacog.
A kádban, a gőzölgő vízben ülve én is reszkettem. Csupasz térdeim összekoccantak, hallottam azt is, ahogy fogaim egymásnak verődtek. Már egy órája vártam, hogy Gavril belépjen a szobámba és végre túl legyek, amin túl kellett esnem. A férfi azonban nem jött. Feszülten füleltem, hallom-e lépteit, de a háztartás tompa neszein kívül sokáig nem hallottam semmit.
Persze, szándékosan várat... még elszív egy szivart, még iszik néhány korty vodkát. Hiszen pontosan tudja, hogy a felesége nem megy sehová... hát ő sem siet sehová. Figyeltem az órát az öltöző asztalomon, ahogy a mutató lassan, komótosan megközelítette az éjjeli egy órát.
Mikor egészet mutatott, elküldtem Nedát lefeküdni. A lány vonakodott magamra hagyni, de szigorúan megkértem, hogy távozzon.
Egyedül öltöztem tovább. Aztán szinte áttetsző hálóruhámban ültem öltöző asztalomnál. Mereven bámultam tükörképem, amely nem egy nőt mutatott. Egy keskeny arcú, riadt tekintetű, elveszett kislányt láttam. Haja, víztől megsötétedve tapadt a vállára, vékony nyaka olyan törékeny, hogy egy erős kéz szorítása képes lenne összeroppantani. Utáltam ilyennek látni magam. Olyan voltam, akár az erőtlenség szobra, a gyengeség mintapéldánya. Azt kívántam, bár lenne valami páncélom, ami megvéd. Bár lenne valami, ami távol tartja Gavril érintését... Vékony hálóruhám alig volt valami. Semmi bonyodalmat nem jelentett, hogy a férfi egy szempillantás alatt megszabadítson tőle. Nem volt rajta se gomb, se csat, semmi furfangos kapocs. Pusztán a finom szövésű, gyönge anyag. Semmi, ami egy perccel is feltartóztathatja a tolakodó kezeket.
Hirtelen arra vágytam, bár bújhatnék vissza a több réteg ruha alá, bár kötne gúzsba a fűzőm, csak hogy Gavril dolga ne legyen olyan átkozottul egyszerű. De már nem volt mit tenni.
Halk de határozott kopogás hallatszott az ajtó felől. Összerezzentem, mint akit álmából vertek fel, és nevetséges gyorsasággal szökkentem talpra. Eltelt egy perc mire rájöttem, Gavril nyilván elvárja, hogy én nyissak neki ajtót és invitáljam be. Gépiesen megindultam az ajtó felé.
Agyam azalatt a néhány lépés alatt teljesen kiürült. Csak a szívem rettegő dobogását hallottam. A zár kattant, és én kitártam az ajtószárnyat, szabad utat engedve az ellenségnek. A férfi nem sietett belépni. Ráérősen állt a gyér világosságban. A folyosóról beszűrődő fény hátulról érte, így kirajzolódott, magas, széles alakja. Gavril nem volt olyan magas, mint Tüphón, de még igy is jóval fölém magasodott. Talán erőben sem haladta meg a bűvészt, de ahhoz éppen elég erős volt, hogy tartanom kelljen tőle. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy Tüphón sosem használná testi adottságait arra, hogy engem megfélemlítsen. De Gavril teljesen más ember volt.
Ott állt, magabiztosan, elmozdíthatatlanul. Orromat betöltötte a szivarfüst átható, nehéz aromája. Kaparta a torkomat, ahogy mindig is, de elfojtottam a késztetést, hogy köhögjek. – Már izgatottan vártál, igaz? – Hangja halk volt, nyugodt, mint a távoli mennydörgés moraja. Lehetett volna vonzó mindez. De az én agyam csak a menekülésen járt. – Vártalak. Igen... – Szavaim erőtlenek voltak, mint egy fáradt ember suttogása. – Mi mást is tehettem volna? Úgy tűnt a vacsora közben kimondott megjegyzésem, a viselkedésem már nem bosszantja annyira a grófot. Csizmás lába átlépte a küszöböt, és már bent is volt a szobában. Biztonságomnak végleg befellegzett.
Megfagyva álltam a félig nyitott ajtónál, mint valami fehér ruhás, tébolyult kísértet. Néztem, ahogy férjem odasétált az ágy lábához, és félig nyitott ingét elkezdte kigombolni. Nyugodtan készült elő arra, amitől én reszkettem. Mikor Gavril tekintete megállapodott rajtam, észrevette bénultságomat. Világoskék, vízszínű szeme az enyémbe bámult, míg odalépett hozzám. – Levetkőzöl magadtól, vagy kell a segítségem? Annyira közel volt hozzám, hogy még erősebben éreztem a szivarfüstöt. Vékony ajka fenyegető, mohó mosolyra húzódott. Bennem valami elpattant. A most vagy soha pillanat elemi erővel tudatosult bennem, és a menekülési ösztönöm feloldotta bénultságomat.
Nem gondolkodtam, csak megindultam a nyitva hagyott ajtó felé. Úgy iszkoltam, mint ahogy a rémült nyúl próbál elfutni a farkas elől. Nem tudtam, mi lesz azon kívül, hogy kijutok a szobából. Nem érdekelt, csak távol akartam lenni ettől az embertől. Legalább még egy percet nyerjek magamnak...
De tervem a pillanat tört része alatt omlott össze. Gavril egy hosszú lépéssel utánam eredt, máris éreztem, ahogy karja derekamnál fogva vissza ránt. Az ajtó tompa puffanással becsapódott. – Nem, nem, nem! – hallottam közvetlen közelről Gavrilt. Ajka szinte az arcomat érte míg karja derekamnál fogva tartott. – Nem játszunk fogócskát! Nem vagyok hajlandó! A fülembe mormogott szavak enyhe dühtől voltak felfűtve. – Nem fogom megengedni, hogy nevetségessé tegyél a háznép előtt! Hiába tudtam, hogy vége, semmit nem tehetek már, kétségbeesetten vergődtem a karok szorításában. – Eressz el! – Próbáltam kiáltani, de inkább szánalmas nyüszítésként hatott ellenkezésem. – Eressz el! Nem akarom! Torkom kiszáradt, tüdőmből elfogyott a levegő. Testem egy pillanatra feladta a harcot. Ennyi elég volt a férfinak ahhoz, hogy behozhatatlan előnyt szerezzen. Éreztem, ahogy felemel, majd az ágyon landoltam. Fejem éppenhogy elkerülte a kemény mahagóni ágytámlát, de nem volt időm ezen fennakadni.
Gavril higgadtságát szinte teljesen elvesztve állt az ágy tövénél. Olyan volt, mint a felbőszült bika azután, hogy meglengették előtte a vörös posztót. – Meg ne merj mozdulni, Sorana! – rivallt rám, és kezével dühödten beletúrt vörösesszőke hajába. – Ott maradsz, ahol vagy! Ne nehezítsd meg a saját dolgodat! Gyűlölettől izzó tekintettel bámultam fel rá a díszes párnák közül. Éreznie kellett, hogy mennyire, milyen pokolian gyűlölöm. Az ágy megmozdult a férfi súlya alatt, ahogy rátérdelt a matracra. Nemsokára Gavril arca eltakart előlem mindent, csak az ő kemény vonásait, az ő szemét láthattam, ahogy fölém hajolt.
Úgy helyezkedett, hogy lábam ne tudjam mozdítani, két karomat fejem mellett a párnákra szorította. Erősen tartotta csuklómat, ujjai, mint a vasbilincs, úgy fonódtak rám. – Tudod mit? Nem érdekel, hogy akarod-e vagy sem – mondta a szemembe nyíltan. – Az én estémet nem fogod elrontani. Elakadt a lélegzetem, ahogy éreztem, Gavril felrántja eddig legalább valami védelmet adó hálóingemet.
Próbáltam combomat zárva tartani, nem engedve utat a férfi felhevült érintésének. De a pánik kimerített. – Így vagy úgy én élvezni fogom... ami azt illeti, nagyon is... – Hangja most már vágytól volt érdes, lehelete nyirkosan tapadt a bőrömre. Teste rám nehezedett, mohón, birtoklóan. – Nem hat meg, ha sírsz – súgta a fülembe. – Az élvezet és a szenvedés hangja nagyon hasonlít. Testem mintha felmondta volna a szolgálatot. Lemerevedett, megadta magát. Elárult. Azt kívántam, bárcsak lennék halott, amikor Gavril végül szétfeszítette lábaimat. Könnyeim némán kezdtek folyni, amikor durván belém hatolt. – Úgy, sírj csak. Ne is reméld, hogy kíméletes leszek.
És ahogy ígérte, egy csepp könyörületesség sem volt benne azon az éjszakán. A karjában egy tárgynál is kevesebbnek éreztem magam. Mindent megtett, hogy megalázó alárendeltetettségemet egy leheletnyi gyöngédség se törje meg. Ha volt is még bennem egy szikrányi remény, hogy a férjem talán ha nem is szeret, de emberi lénynek tart, az most kialudt.
A sötét szobában semmi és senki nem védett meg. Az egyetlen kiút az volt, ha szégyenszemre megadom magam. A férfi súlya alatt, ujjainak szorításában, szavainak kegyetlenségétől fájt a testem és a lelkem is. Végtelen volt az a rémes éjszaka.És Gavril minden percét kihasználta.
