Tüphón arca

Prológus

~ 1858.~

~ Velence ~

A Canpanièl de San Marcó* harangjainak kongása végigvisszhangzott a szigeten, zúgásukat visszaverték az ódon házfalak sokat látott kövei.
De egy, a Szent Márk tértől nem messze eső utcában az emberek aznap nem figyeltek a harangok énekére.

Másfajta zene tartotta fogva figyelmüket, töltötte meg elméjüket és szorította össze mellkasukban lüktető szívüket.

Egy hegedű húrjai remegtették meg a levegőt, lágyan, sötét fátyolként lebbenve a háztetők felett, átszivárogva a falakon.

A zene egy bérház egyik lakásából szólt, kora reggel óta, és a szomszédságnak úgy rémlett, a vonó meg sem állt, a kéz, amely irányította, nem fáradt bele a játékba, hiába teltek az órák.

De senki nem tette szóvá a szokatlan csendháborítást, senki nem tett panaszt és nem zavarta meg a hangok végtelen folyamát. Mert az a dallam valóban olyannak tűnt, mint egy folyó. Valami olyan erő szólt belőle, amelynek ember nem parancsolhat. Csak áradt, medréből kilépve, és lehetetlennek tűnt, hogy bármi is az útját állja.

Akiket pedig nem a zene ereje nyűgözött bénultságba, azokat a hangokban gyöngyöző fájdalom verte bilincsbe.

Akadt, aki látásból vagy a felreppenő történetekből ismerte a zenészt és nem kedvelte, furcsa különcnek tartotta. Mert miféle hóbort az, hogy az arcát éjjel-nappal maszk takarja ? Milyen szerzet az ilyen?

Egyesek felháborodtak azon, hogy a férfi úgy élhet abban a házban, mint akármelyik velencei polgár, holott nyilvánvaló volt, nem olyan mint ők. Mások vállat vontak és azt mondták, ha megfizeti a lakás árát, lehet akár maga az ördög is, csak tartsa tőlük a távolságot.

A férfi jelenléte tehát általánosságban megosztónak volt mondható.

Most mégis mindenki hallgatta játékát, és egyformán megértették azt az embert, aki talány volt számukra. A dallamba szőtt érzelmek eljutottak a legellenségesebbhez is, és a hangok lenyúltak lényének legmélyére.

Megértették, hogy a férfinak játszania kell, nem tehet mást, ha túl akar élni. A zenének áradnia kell, a vonónak muszáj siklania a húrokon, mert egy másodpernyi csend is az őrületet jelenti.

Mert a fájdalom, ami ott vibrált a levegőben hangokká válva, nem tartható bent egy halandó testben.

Nem tudták, talán nem is sejtették, hogy a zenész életét mentik meg azzal, hogy csak némán hallgatják, szó nélkül tűrik a lelküket ostromló hangok özönét.

Hogy megkönyörülnek rajta azzal, hogy nem háborgatják, csak becsukják ablakaikat, ha már nem bírják a keserűség gyönyörűségét tovább elviselni.

Az emberek nem sokszor kegyelmeztek neki. De most nem is tehettek mást. Most az egyszer együttéreztek vele.

***

Az idegen férfi rendőrfőnökként mutatkozott be a kapuőrnek. Bár már évekkel ezelőtt megfosztották ettől a címtől, ha a körülmények úgy kívánták, néha élt régi rangjának előnyeivel. Itt, Európában, ahol a Sah udvara már csak távoli álomnak tűnt, nem kellett attól tartania, hogy ez a kis hazugság bajba keverheti.
Az emberek ösztönös félelme a hatóságoktól nem egy esetben jól jött, és most különösen hasznosnak bizonyult.

A lehető leggyorsabban meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a nyomok, melyek a velencei lakás ajtajához vezették, nem csalták-e meg. Bízott abban, hogy még nem vált köddé minden rendőri tehetsége és képes annak nyomára akadni, akit keres.