Tüphón arca

• 5.Fejezet •

A tekintet, ami a maszk alól figyelt, olyan elszántságot tükrözött, ami szinte félelmetes volt. Valami azt súgta, ha Tüphón valamit véghez akar vinni, azt végre is hajtja, nem számít, mibe kerül.
De mégis abban a helyzetben, abban a pillanatban még ez a benyomás sem tudott megnyugtatni.
- Úgy beszél, mintha valami varázsló volna! - csúszott ki a számon, és kétkedésem egyértelmű volt. - Még egyszer megkérdezem, tehát miért segítene nekem, egy idegennek?
A férfi már láthatta, hogy nekem valódi magyarázat kell.

Nem felelt azonnal. Hallgatott, és meglepetésemre most ő fordult az ablak felé, tekintetem elől a sötétben odakint elsuhanó fák árnyaihoz menekülve. Hirtelen nagyon komornak tűnt.

Olyan atmoszféra lengte most körül, melytől egyszerre én is végtelenül magányosnak éreztem magam. Szinte biztosra vettem, hogy a feltett kérdésem a vártnál mélyebben érintette útitársamat. Nem nézett rám, kibámult az ablakon, mintha emlékeinek visszatükröződésének táncát figyelné az üvegen. És ezek az emlékek terhesek voltak. Olyan terhesek, hogy keze megfeszült az ülése karfáján a súly okozta fájdalomtól.
De tartotta magát.

Csak egy másodpercig merült el elméjének sötétjében, csak egy röpke pillanatig engedte lidérceit közel magához. Aztán a maszk újra felém fordult.

- Nézze, nincsen sok értelme a magyarázatot keresni - kezdte nyugodtan, bár hangja egy árnyalattal levertebb volt. - Talán a szándékom csak annyi, hogy segítsek, és nem érdekel, kicsoda ön - vonta meg a vállát elegáns nemtörődömséggel. - Vagy egyszerűen csak annyi rosszat, annyi bűnt követtem már el eddigi életem során, hogy vezekelni vágyom.

Hangja sötét volt, baljós. De ahogy beszélt, nem fordult el tőlem, egyenesen rám nézett.
-Vezekelni? - Ahogy ő az enyémbe, én is egyenesen a szemébe néztem.
Aférfi csak bólintott.

- Ha van pokol, én már biztos helyet váltottam oda magamnak - válaszolta egyszerűen. - De mikor a sátram bejáratánál állt, mikor megláttam önt... - Elhallgatott, kereste a szavakat. - Az arcát látva úgy éreztem, talán van még remény számomra...

Miközben beszélt, közelebb hajolt hozzám, és megfogta az egyik kezem. Illedelmesen ért hozzám, és nyugodtan felfelé fordította a tenyerem, úgy, hogy az utastérben égő lámpás fénye pontosan megvilágítsa. Mintha keresett volna valamit a bőrömön. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy a cigány jövendőmondó asszonyok vizsgálják így az ember tenyerét némi fizetség fejében. Furcsa volt, hogy Tüphón most ezt juttatta eszembe, mikor néhány perce még szakszerű, racionális és orvosi szemmel nézte állapotomat. Aztán máris elengedte a kezem, és újra megkereste tekintetem.

- Ha lehetőségem van valami jót tenni, akkor valami azt súgja, azt az ön kedvéért kell megtennem, Sorana... - folytatta halkan.

Nem tudtam, miféle bűnökről beszélhet, mi az, amit elkövetett ez a férfi.
Talán ölt? Talán egy gyilkos ül velem szemben?

Fogalmam sem volt Tüphón múltjáról, de mégsem éreztem félelmet. Ez szinte lenyűgözött. Nem tudtam azonnal felelni a férfi szavaira. Ettől újra visszatért távolságtartó modorához.
- Bocsásson meg, hogy ilyen nyíltan beszéltem. Természetesen a döntés az öné. Ha nem tart igényt a szolgálataimra, miután a kocsiból kiszállt, soha többé nem keresztezik egymást útjaink.
-Mit látott az imént a tenyeremben? Mit olvasott ki?

Akérdés meglepetésemre csak úgy felszínre tört belőlem, de azonnal éreztem, hogy van jelentősége.
Az álarc mögül figyelő szemek enyhe meglepettségről adtak hírt.

De a férfi ezúttal nem élcelődött és nem tett megjegyzést arra, mire számított és mire nem velem kapcsolatban.
-A tenyeréből az olvastam, hogy önnek és nekem mostantól egy az utunk - felelt magabiztosan. Hangja valami különös nyugodtsággal töltött el.
-Akkor nincsen sok választásom - mondtam, és ezzel el is fogadtam az ajánlatát.

Nem tudtam, mibe vágok bele, de ahogy a különös, nem is evilági maszkos alakra néztem, egy pillanatra úgy éreztem, talán álmodom, és ha felébredek, mindannak, ami ma itt ebben a kocsiban történt, ami elhangzott, amit mondtam, nem lesz jelentősége.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje voltunk már úton, de amikor legközelebb az ablakon kipillantottam, azt láttam a félhomályban, hogy már újra a Yahontov birtokon járunk. A nagy ház, amelyet az otthonomnak kellett volna éreznem, felsejlett a távolban.
Nem volt hívogató, de tudtam, hogy nemsokára a falai között leszek.

A lovak nem messze a ház udvarától álltak meg. Tüphón előzékenyen előre kiszállt a járműből, hogy a kertkapu mellett állva segítsen nekem.
- Ugye jól sejtem, hogy hiba volna megkérdeznem, miért visel maszkot? - kérdeztem, ahogy a kocsiajtóból kilépve lenéztem a férfira. A gyér holdvilágnál az álarc elefántcsont fehérsége kísértetiesen derengett.
A velenceiek nem véletlenül nevezik ezt a fajta álarcot „larva" maszknak. A szó szellemet, kísértetet jelent.
- A megérzése nem csal, asszonyom - jött a felelet, amely nem volt rideg, mégis kétséget sem hagyott afelől, hogy kényes területre tévedtem. - A legtöbb ember nem hallgat ilyen bölcsen a megérzéseire. Kíváncsiak és egyben ostobák. Ez a kombináció igen balszerencsés.

A megvetés átitatta a megjegyzést. Tekintete, ami szavait követte, kifürkészhetetlen volt. De egy pillanatra megborzongtam tőle.
Némán fogadtam el a felkínált segítő kezet.
- Jó éjszakát, uram! - mondtam búcsút halkan, mivel kezdtem kifogyni a szavakból.
- A sátramban megtalál, és majd keresem. Jó éjt!

Figyeltem, ahogy a lovaskocsi lassan eltávolodik, majd a paták dübörgése egyre halkul, végül elhal.
Hiába, hogy Tüphón magamra hagyott, az érzés, hogy álmodom, nem szűnt meg.