Tüphón arca

• 2. fejezet •

Míg eszméletlen voltam, elmémet akkor sem eresztette el az a zene.
Álmomban még azután is sokszor hallottam...
Ringató dallam, mintha a víz színén lebegnél... súlytalanná tesz...
De fel kellett ébrednem. Testem lassan kezdett feleszmélni.

Már hozzászoktam ahhoz a furcsa állapothoz, amit az ájulás követett.
Mintha többnapos mély álomból ébrednék.
A testem nehéz és bizonytalan.
De lassan kinyitottam a szemem.

Néhány pillanatra szükségem volt ahhoz, hogy felfogjam a látványt.
Fölöttem a mennyezet sötét vászon volt, mintha a csillagtalan éjszakai ég borult volna fölém. Ahogy orromon mélyen belélegeztem a levegőt, kellemes, meleg, férfias, földi illat töltötte meg a tüdőmet.
Füstölők.

 Kezem óvatosan körbe tapogatott. Éreztem az ágynemű puhaságát körülöttem. Fejem alatt kényelmes párna pihent. Olyan érzésem volt, mintha egy kagylóhéjban pihennék.

Mindjárt belém nyilallt a felismerés, hogy ez nem a saját ágyam. Szívem hevesebben vert, ahogy agyam visszatért az utolsó képhez, amit láttam.
Egy maszk. Egy maszkos férfi hegedült...

 Azonnal fel akartam kelni.
Felkelni és megkeresni a kijáratot. De az izmaim nem engedelmeskedtek. A jóleső meleg, az illat mintha megakadályozott volna abban, hogy az ösztöneim szerint cselekedjek.

Elfordítottam a fejem a párnán, hogy még jobban körülnézhessek.Mintha egy múzeumban vagy régiségkereskedésben ébredtem volna fel.
A sátrat néhány tompított fényű gázlámpás világította be. Ameddig a szemem ellátott, a berendezés meglepő gazdagságról árulkodott: színes szőnyegek. Különböző méretű dísztárgyak és csecsebecsék voltak szétszórva: az egyik sarokban egy kínai porcelánváza állt, nem messze tőle pedig egy díszes vízipipát véltem felfedezni. De a félhomályban felsejlettek más különös tárgyak körvonalai is, melyek mind más-más kultúra, stílus képviselői voltak. Egy közös vonásuk volt: a tulajdonosuk a szépségük miatt vette velük körül magát.

 Ismét megkíséreltem felkelni, de karom erőtlennek bizonyult. Visszahanyatlottam a párnára.
– Jobb, ha nem erőlteti – hallottam váratlanul egy hangot. Egyértelműen férfi orgánum volt. Mély, zengő és tiszta. És e hang meglepően szép is volt. Már-már igézően szép.
Összerezzentem, és a tanács ellenére felültem. Szemem kutatóan az ágy végébe meredt.

 A hang gazdája nem rejtőzködött tovább. Habár így sem sokat láthattam belőle.
Meghökkentő magassága jól kivehető volt. Ahogy a maszkja is. Nyugodtan állt, két karját háta mögött összefogva, mintha cseppet sem érezne zavart amiatt, hogy más fekszik az ágyában.

Egészen sötétkék, hosszú ujjú, szűk, kaftánszerű kabátot viselt, széles övvel átfogva, bő nadrággal és fekete csizmával. Eleganciát árasztott. Ez volt az első, ami a vele szembekerülőnek feltűnt. Persze csak a maszkja után.
Az idegen teljes arcát ezüst álarc fedte el.
Valódi arcából egyedül szeme volt látható.

 A jelenség egészen különleges volt. Mint egy velencei karneváli maskara. Csak épp a karnevál és Velence nem volt sehol.
Alig tudtam levenni a szemem róla.

– Már jó ideje fekszik, hölgyem. Nem okos dolog ilyen hirtelen testhelyzetet változtatnia – szólalt meg ismét a maszkos közömbös hangon.
– Ki maga?
Hangom nem annyira ijedt, inkább türelmetlen volt, ami engem is meglepett.
– Egyelőre legyen elég annyi, hogy a sátor tulajdonosa. A sátoré, ahová ön hívatlanul toppant be.
Semmi fenyegető nem volt a férfi hangjában, de engem persze elfogott a szégyen.
– Elnézését kérem...
Az alak egy színpadias mozdulattal leintett, akár egy karmester.
– Ne pazarolja az erejét – kért halkan, de határozottan. – Csak akkor beszéljen, ha a kérdéseimre felel.
Azzal egy szó nélkül leült mellém az ágyra.