Tüphón arca

• 26.Fejezet •

Még egy darabig csendben haladtunk a téli ég alatt. Elfogytak a kérdéseim, és Tüphón gondolataiba mélyedt.
Már-már elbóbiskoltam a nyeregben, hátam kényelmesen a férfinak támasztva, amikor váratlanul egy fácán röppent fel Fárosz előtt, a száraz hófoltos fűből.
A szárnycsapások felverték a békés némaságot és engem is.
Felriadva, újult éberséggel néztem körül.
Még mindig nem volt ismerős, amit láttam.
Ám ahogy a tájat fürkésztem, egy épületre lettem figyelmes, nem messze tőlünk.

Kopasz fák kisebb csoportjában bújt meg. Fehér falai beleolvadtak a tél színeibe, de kis hagymakupolája kivehető volt.
Egy szerény méretű ortodox templom állt a láthatáron.
Elhagyatottsága már messziről egyértelmű volt. Egy magára hagyott, szomorú templom, amit már mindenki elfelejtett.
Kutatóan néztem a tornyot a távolban, és Tüphón tekintetem követve, észrevette maga is az épületet.
- Ahogy mondtam, nem tévedünk el.
Megállította a lovat, és máris leszökkent a nyeregből. A gyeplőt kézbe véve vezette tovább Fároszt a templom irányába.
- Még sosem jártam itt... - mondtam a nyeregben maradva, kissé szorongva. Ahogy Tüphón testének ereje eltűnt, nem éreztem magamat biztonságban lóháton. De nem akartam ezt elárulni.
- Akkor a legjobb, ha közelebbről is megnézzük.

A kíváncsiság szikrája bennem is ott volt. És nem akartam még visszafordulni. Az igazság az volt, hogy egy életveszélyes, leomló házba is bementem volna, ha azzal elnyújthatom távolmaradásomat Gavrillal közös otthonomtól.

A templom ajtaja nyikorogva nyílt ki Tüphón érintésére.
Bent a falak hidegsége és a megrongálódott, nyitott ablakokon beáramló hideg és fény fogadott.
A férfi haladt előttem, csizmájával odébb mozdítva a törmeléket, lemállott vakolatdarabokat, tompa visszhangot keltve a kongó, üres épületben.
Tüphón amint átlépte a küszöböt, szinte teljes figyelmét a templomnak szentelte.
Bár kintről ez nem volt annyira nyilvánvaló, most láttuk, a falakat jócskán megrongálta az idő és a felejtés. A halványkék és bézs, mely néhány éve még élénk lehetett, megkopott, és nedvesség csúfította el.

A faragott díszítőelemek, oszlopok csak nyomokban őrizték régi szépségüket.
Ahogy arcom a fölénk magasodó kupola felé fordítottam, láttam az elhalványult, hajdan színes freskó árnyékát. Angyalok és szentek ikonképei, szellemekké fakulva.
Így a rideg téli fényben, a jelen hanyatlása és az ezen áttűnő múlt ragyogása különös atmoszférát teremtett.
Néhány percig csak ámultam, szemem körüljártatva a falakon.
Aztán figyelmem újra Tüphónra összpontosult.

A férfit magával ragadta az épület.
Úgy sétált a falak között, mintha valami mást, valami többet látna.
Magas alakja oszlopról oszlopra járt, ujja úgy ért a faragott kőhöz, mintha érintésével életre hívhatná az eltűnt, régi csodákat, amit az egykori építész megalkotott.
Mozdulataiban áhítat és tisztelet vegyült egymással, és az a sóvargás az alkotásra, ami mindig szinte túlcsordult a férfiból.
Lenyűgöző volt nézni őt, ahogy mindenről megfelejtkezve átadta magát a repedésekből szivárgó múltnak.
Lassú léptei alig csaptak zajt, olyan volt, mint egy eltévedt lélek, egy furcsa, ezüst maszkot viselő kísértet, aki némán hódol az építészetnek.

Ahogy néha meg-megállt, kezével végigsimított a hideg falakon, majd szemét lehunyta, tudtam, hogy Tüphón számára nem csak a lehangoló, málló vakolat létezik ilyenkor. Ő látta, az egykori színeket, látta a hibátlan faragásokat. Számára ez a kis templom ugyanolyan szép volt, mint mikor falait frissen festették, és az oszlopokba még nem vájta romboló fogait az idő.

Mikor a férfi kinyitotta szemét, és keze újra törzse mellé hanyatlott, engem szinte megcsapott a belőle áradó keserűség, a bánat, amit amiatt érzett, hogy az épület pusztulásnak indult.
- Már legalább négy-hat éve nem viselték gondját az épületnek - mondta komoran, szemét egy ikon lekopott arcán tartva, farkasszemet nézve egy angyallal.
- Az emberek nem érdemlik meg az alkotás tehetségét.
Hangja betöltötte a templomot, visszaverődött a falakról, csalódottságával együtt.
- Szégyen, hogy romlani hagyják. Felépítik, és aztán odadobják az időnek prédául.
Tehetetlen haragját, ha akarta, sem tudta volna eltitkolni.
- Gyönyörű templom lehetett - törtem meg némaságomat még egyszer, a mennyezet felé emelve arcomat.
- Még most is gyönyörű. És ennek a szépségnek templom mivoltához nem sok köze van. Az érték nem ebben rejlik.
- Ezek szerint nem vagy oda a templomokért...
Tüphón felém fordult, és arcomat fürkészte most, mintha én magam is egy ódon freskó volnék, az az angyal a falon mögötte.
- A hit nem nekem való. Nem járok templomba - jegyezte meg fakó hangon. - Csak mint építész érdeklődöm az ilyen épületek iránt.
Odasétált egy oszlophoz, és úgy tanulmányozta néhány pillanatig, mintha az összes mozzanatot, ami a kész munkáig vezetett, maga előtt látná. A kezet, amely a tervet megrajzolta, a kezet, amely a vésőt fogta.