Tüphón arca

• 18.Fejezet •

A marokkói lámpások nem sokkal sötétedés előtt már égtek, és a sátor belsejét egészen megváltoztatta a mécsesek áttört mintás buráján kivetülő, vöröses, narancssárga, arany fény. A fekete vászon szinte virágba borult a lángok játékától.

Csendben ültem a zsámolyomon a lámpásoktól elvarázsoltan, és próbáltam valami indokot találni, miért is jöttem el a bűvészhez.
A Lev apjával való összetűzés után tartottam tőle, hogy Tüphón nem fog szívesen látni. Féltem, hogy meggondolatlan szavaim, melyeket legutoljára a férfinek mondtam, olyan nyomot hagytak benne, amelyek miatt hidegen és elutasítóan kezel majd.
Talán meg is érdemeltem volna...

Térdemen nyugvó kezemet tördeltem, míg vártam, hogy Tüphón befejezze a beszélgetést, melyet elvonultan, a sátor egy függönnyel elválasztott részében folytatott az egyik betegével.

Egyszerre tett feszélyezetté a hosszúra nyúló konzultáció, és örültem azért, mert van még időm gondolkodni. Elmém zavaros dolgokkal volt tele az elmúlt napokban, és bár igyekeztem pihenni, mégis mindig kimerültnek éreztem magam. A fáradtság mintha valahol testem egy elérhetetlen zugában gyökeredzett volna. Onnan sugárzott kifelé, és egyre gyakrabban tört rám a bágyadt erőtlenség. Az egészségi állapotom mindig indokolta, hogy ellátogassak Tüphónhoz. Mégis valamiért kezdtem ezt az indokot kevésnek érezni. Rajtam kívül legalább három ember állt még a férfi kezelése alatt. Különös gondolat volt, de bántott, hogy az emberek pusztán csak addig tartanak igényt Tüphón társaságára, míg meg nem gyógyulnak.
Megkapják, amiért jöttek, aztán elfelejtik őt.
Igaz volt, amit a férfi mondott, nem volt egy hozzá közelebb álló személy sem a környezetében.

Tüphón elszigeteltsége, tudtam, nem véletlen. Tisztában voltam azzal, hogy elfogadta, így kell élnie. Ezt tanította számára az élet.
Mégis azok után, amit értem és másokért tett, nem tartottam helyesnek, hogy a magány legyen az egyetlen társasága.
– A főzetet keverd össze mézzel, és napjában kétszer itasd meg vele az édesanyád. Ha a láza nem múlik, küldess értem.
Az elválasztó függöny megrebbent, és feltűnt Tüphón és a vendége.
A lányt nem most először láttam már itt a sátorban. Ami azt illeti, az utóbbi időben gyakran jelent meg a férfinál.
– Köszönöm... – mondta, és hangját átitatta az őszinte hála.
– Majd akkor hálálkodj, Yeva, ha az anyád túl lesz a nehezén.
Tüphón hidegen felelt, de tekintetében látszott, nem közömbös a lány szavai iránt. A vendég elhangzott neve is arról tanúskodott, hogy nem először kért már segítséget Tüphóntól.
A lány elvette a kisebb, sötét folyadékot tartalmazó üveget a maszkos férfitól, és míg így tett, nem tudta elrejteni a tekintetében csillogó érzelmeket.

Yeva egy örmény szőnyegkereskedő tizenhat éves lánya volt. Ő maga szép, viruló, egészséges, de körülötte úgy tűnt, sorra betegednek meg a családtagok. Mindig volt valaki, aki miatt felkereste Tüphónt. És minden rosszindulat nélkül biztos voltam benne, hogy ha a férfi minden nyavalyát kikúrált már, Yeva akkor is talál majd valamit, hogy Tüphón társaságát élvezhesse. Hiszen egyértelmű volt, hogy a lány rajong a férfiért.

Halvány mosolyra késztetett ez a gondolat, és némi bűntudatot éreztem azért, mert jelenlétem talán elronthat valamit. Bármi legyen is az.
De már késő volt ezen rágódnom, mert a porcelánfehér, ovális arc felém fordult, a nagy fekete szemek felfedezték jelenlétem.
– Jó estét, grófné! – köszöntött udvariasan a lány. A fény megcsillant a kis örmény fejfedőről csüngő, homlokát keretező ezüstérméken. Bár nem hivalkodóan vagy kirívóan, de öltözéke őrizte származásának jegyeit, amely növelte a lány báját.
– Jó estét Yeva! – viszonoztam a köszöntést. – Remélem, édesanyád hamarosan jobban lesz!
– Biztos vagyok benne, asszonyom! Hiszen nincs semmi, amit Tüphón ne tudna meggyógyítani!
A lány hangjában csilingelő elismerés elragadó volt.
De Tüphón nem volt oda a szavaktól.