Tüphón arca

• 4.Fejezet •

Egy percig lesütött szemmel ültem, és hallgattam, ahogy a két ló patája dobban az út kövén. Nehéz volt a szemben ülő férfira néznem.
Azt mondta, megérti a reakcióm, én mégis kissé szégyenkeztem tettem miatt. És enyhe sértettséget is éreztem, amiért nem tudtam ráijeszteni.
Tüphón jelenlétében ostoba gyereknek éreztem magam.
–Tehát akkor nem azért hívott ide sötétedés után, hogy elraboljon? – kérdeztem ridegen.
–Yahontova grófné, én fényes nappal is el tudnám rabolni. De mára ilyesmi nincs tervben.

Kibámultam az ablakon. A férfi gunyoros hangneme elegendő volt ahhoz, hogy feszélyezve érezzem magam, a tekintete túl sok lett volna.
– Ne szólítson grófnénak – mondtam nyersen, és egyre a kinti sötétséget bűvöltem. – A Sorana is megteszi.
– Értem – fogadta el a férfi. – Nos, Sorana, híreim vannak, mint azt leírtam.

Csendben bólintottam, de nem tudtam rávenni magam, hogy a hang irányába fordítsam a fejem.
– Az ön számára rendkívül fontos hírek ezek. Ezért, ha túltette magát abbéli csalódottságán, hogy nem ereszthetett golyót belém, kérem, nézzen rám, ha önhöz beszélek.
– Nagyon élvezi, hogy gúnyolódhat, igaz?
Hangom csípős volt, a tekintet, amit a férfi felé küldtem, neheztelő.
– Nem – vallotta be az idegen. – Valójában kissé ideges vagyok.
Felvontam a szemöldököm. Végigmértem a férfit. Ezúttal nem egészen olyan volt, mint a sátorban. Öltözéke kifinomult eleganciát sugárzott, de jóval hétköznapibb módon.

 Ülőhelyemről kényelmesen megfigyelhettem utastársamat, ahogy ő is engem. A férfi egyszerű prémgalléros, fekete kabátot viselt, melyen az egyedüli dísz néhány sujtásos minta volt, a gomblyukak mentén. Nadrágja szintén fekete, hosszú szárú csizmája makulátlanul csillogott.
Ez alapján lehetett volna akárki. Egy tehetősebb bankár, jó módú ügyvéd, vagy akár velem egyenrangú is.

Persze a maszkra tekintve ez az illúzió szertefoszlott. Most nem az ezüstmaszkot viselte. A teljes arcát eltakaró álarc ezúttal elefántcsontfehér volt. Még mindig nagyon hasonlított egy velencei maszkra, de ez dísztelen volt, szinte lehangolóan egyszerű. Egyértelmű volt, hogy a funkciója most csupán az arc elrejtése és nem kíván közönséget elbűvölni vele.
Mozdulatlan vonásait mintha csak kőből faragták volna.
– Rendben. Öné a figyelmem – mondtam lassan, és a férfi szemébe néztem.
Útitársam mély lélegzetet vett.
– Az elmúlt két hétben elvégeztem a vizsgálatokat, amelyekhez a vérmintát levettem. Számtalan orvosi feljegyzést végigolvastam, és közölnöm kell, hogy az ön állapota igen komoly.

Valahol sejtettem, hogy ezt fogja mondani, de a mellkasomba mégis éles fájdalomként szúrt bele a meglepetés. Körmöm a tenyerembe vájt, ahogy próbáltam higgadt maradni.
Tüphón szemében váratlan együttérzés villant fel arcomat látva.
– Biztos benne, hogy részletesen tudni kívánja mindazt, amit én tudok?
– Igen – mondtam lassan. – Ha tudom, mi fenyeget, már nem olyan rémisztő...
A férfi tekintete megpihent arcomon.
– Ön pisztoly nélkül is nagyon bátor, Sorana – mondta elismerően, és őszintesége meglepően jólesett. – Az ön betegsége több tünetben hasonlít az epilepsziára...
– És a hisztériára – tettem hozzá automatikusan. Hirtelen fellángolt bennem a düh, ahogy azokra az orvosokra gondoltam, akik ugyanezt a diagnózist adták. Nem egy azt javasolta Gavrilnak, hogy küldessen szanatóriumba.

Állkapcsom görcsösen megfeszült, ahogy próbáltam haragomat magamba fojtani.
– Ezek a betegségek idegrendszeri eredetűek... az ok az agyban keresendő. Így ezen a területen indultam el én is...
– Ha ön is őrültnek tart, akkor most hagyja abba!
Tüphón elhallgatott. Hangom remegése elárulta felindultságomat.
– Asszonyom, én...
– Nehogy azt merje javasolni, hogy forduljak elmegyógyászhoz... – vágtam ismét a férfi szavába. – Inkább lennék halott, minthogy elmegyógyintézetbe zárassanak!

Útitársam különös hallgatásba merült egy percig, de szemét le nem vette rólam. Mikor végre megszólalt, hangja végtelenül lágy volt és együttérző.
– Ön haldoklik, Sorana...
Szólásra nyitottam a szám, de nem jött hang a torkomra.
– Azért kerestem fel, hogy elmondjam, a fejfájás, a rohamok... ezek gyakran más, az agy működésében zavart okozó betegségek tünetei is lehetnek. Az esettanulmányokban olvasottak és az elvégzett boncolás okot ad arra, hogy azt higgyem, az ön esetében a rohamok hátterében egy tumor állhat...
– Tumor? Boncolás?
Hirtelen minden egészen szürreálissá vált. A férfi tapintatossága ellenére mintha egy jókora pofont kaptam volna. Nehezen kezdtem venni a levegőt, és ezen az átkozott fűzőm nem segített. Mintha a kocsiból távozott volna minden oxigén.

Kezem ügyetlenül babrált kabátom gombjaival, de képtelen voltam megtalálni őket. Meglepetésemre Tüphón hajolt hozzám. Magabiztos kézzel, gyorsan kigombolta a kabátomat. De itt nem állt meg. Kigombolta ruhám, és kissé kibontotta az ingvállat is, hogy mellkasomat szabaddá tegye. Amint a ruha szorítása engedett, máris éreztem, ahogy a tüdőmet megtölti a levegő.
Nem voltam olyan állapotban, hogy tiltakozzam, az, hogy levegőhöz jussak, fontosabb volt, mint az illem és minden jel szerint ezt a férfi is így gondolta.

Mikor képes voltam újra egyenletesen lélegezni, tapintatosan visszaült a helyére, és adott időt, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem.
– Mint azt valószínűleg tudja, a rák alattomos betegség – folytatta Tüphón. – Az emberi test sok szervét megtámadhatja, és ez alól az agy sem kivétel.

Minden erőmmel azon voltam, hogy a szavaira koncentráljak.
– A napokban hozzájutottam egy holttesthez – közölte a férfi a lehető legtermészetesebb módon, mintha csak azt mesélné el, reggel kilovagolt. – Az illetőnek életében hasonló tünetei voltak, mint önnek, és a boncolás közben, a koponyát felnyitva megtaláltam a tumort, amely szinte kétséget kizárólag a rohamok kiváltója volt.
Hangja nem árult el különösebb érzelmet, ahogy mindezt elmesélte.

 Szótlanul hallgattam, bámultam magam elé. Persze sokként ért minden, amit a férfi mondott. De a félelmen túl valami különös érdeklődés is motoszkált bennem.
– Tehát arra gyanakszik, hogy ha én feküdnék a boncasztalon és az én koponyámat nyitná fel, ugyanazt látná, mint a másik betegnél?
– Pontosan – bólintott Tüphón.
– Akkor meg fogok halni... – Hangom suttogásba fulladt, szemem akaratlanul bepárásodott a könnyektől.
– Nem akarom önt azzal áltatni, hogy megéli a tisztes öregkort... és az elkövetkezendő időszak nagyon kemény lesz...
Nagyot nyeltem.
– Szenvedni fogok?
A férfi tekintete találkozott az enyémmel. Mélyen, áthatóan nézett rám, olyan intenzitással, hogy végül kénytelen voltam újra az ablak felé fordulni.
– Nem – jött a felelet. – Ha rajtam múlik, nem fog jobban szenvedni, mint most.
– Ezt hogy érti? – Csodálkozás csengett ki szavaimból.
– Tünetei erősödni fognak és fájdalmai lesznek. De nekem talán módomban áll mindezt enyhíteni.
Alig hittem a fülemnek.
– Sorana, ha figyelemmel követhetem az állapotát, segíteni tudok az ön kezelésében.
– Dehát ön nem orvos... – Csúszott ki a számon.
– De meglátja, érek annyit... ha megbízik bennem...

Egy percig csak néztem rá. Arra a férfira, akivel alig néhány napja találkoztam először és akinek az arcát sem ismertem.
– Miért tenné meg ezt értem, Tüphón?
A férfi hátradőlt az ülésen. Nem kereste a választ, csak könnyedén felelt.
– Mert módomban áll.