Tüphón arca

• 46. Fejezet •

Az év utolsó napját sosem tartottam különlegesnek. Nem éreztem izgalmat, lelkesedést sem mikor ez a nap megvirradt ,sem mikor az óra elütötte az éjfélt és elbúcsuztunk az óévtől.
Fásult egykedvűséggel fogadtam a jövőt attól kezdve , hogy Gavril felesége lettem.
Az élet valahogy megfakult, elvesztette csillogását azután, hogy érezni kezdtem , hibás döntéseim terhét.
Nem vártam már semmit ettől a naptól.
Azt pedig a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy valaha valódi változást hozhat az életembe egy ilyen nap.

De 1856 utolsó szürke reggele mégis felejthetetlen emlékeket hagyott bennem.
Azon az utolsó éjszakán pedig régi önmagam , az engedelmes feleség , megsemmisült , hamuvá égett azon a mágján aminek parazsát annyira próbáltam elfolytani.

***

A búskomor , sötét fellegek ismét hóviharral fenyegettek.
Mikor utoljára hangzott fel a pisztoly dörrenése elhagyatott templomunk kertjében , akkor kezdtek el kövér hópejhek szálingózni az égből.
A szél feltámadtával pedig be kellett látnunk,  jobb lesz ha haza indulunk, mielőtt a hózapor teljes erejéből rátör a vidékre.

Némi csalódottsággal szívemben vettem tudomásul azt, hogy ma ilyen korán kell elválnom Tüphóntól, az időjárásnak köszönhetően.
Tudtam, a férfi amint kiértünk az erdőből hazafelé veszi majd az irányt. Nem kisér a Yahontov birtokra, mert azzal azt kockáztatná , hogy a havazás miatt az éjszakát is a Gróf hazában kell töltenie. Ezt pedig mindíg , megszállottan elkerülte. Úgy érezte rossz fényt vetne rám , ha bárki azt látná, férjem távollétében akkora bizalommal fordulok egy idegen férfi felé, hogy vállalom, hogy az éjszaka óráit egy fedél alatt töltöm vele.
Kicsit szánalmasnak találtam magam mert abban reménykedek , a hó lelassítja lovainkat, így az út valamivel hosszabb lehet. De a  magány puszta gondolatától megfagyott bennem a vér.
A hópejhek pedig szorgalmasan hullodtak alá, mintha sosem akarna végeszakadni a fehér szitálásnak.

Kabátom szörmeszegélyes csukjájának védelméből hol a vidék fagyott békéjében gyönyörködtem, hol pedig az elöttem haladó Fároszon tartottam a szemem.
- Beszéltem Yevával ... - Szóltam Dozsét felzárkóztatva Tüphón és lova mellé.
Az ezüst álarcot kicsit nehéz volt kivennem a szempillámon megülő hópelyhek miatt , de annyit láttam, hogy a hir nem érte olyan váratlanul a férfit mint hittem.
- Igazad volt. - Ismertem be némi megbánással.
- Nem értem el nála semmit. Dühös és a bosszúállás gondolata már tulságosan eluralkodott rajta. - Sóhajtottam keserűen, lemondóan.
Tüphón némán bólintott , mintha a szavaim csak megerősitenék azt amit már sejtett.
- Én nem tudok úgy szót érteni Yevával ahogy te képes vagy Levvel. Hála neked , a fiú mindig emlékezni fog arra amit a bosszúról mondtál neki és a javára válik majd amit tőled tanult. A lány viszont menthetetlen ...
- Ez nem a te hibád. Lev már most sokkal többet megért a világból mint más korabeli gyerek. Vele született vágy ég benne a tanulásra.
- Te is ilyen voltál gyerekként. - Mondtam ki magabiztosan. Tüphón nem cáfolta az állitást, igy tudtam, hogy igazam van.
- Ha lett volna akárcsak egy valaki az életemben , aki figyelmeztet arra, hogy a bosszúvágy olyan lehet mint egy betegség, most biztosan más ember lennék. - Nézett komoran magaelé.
- Más ember ? Mondjuk egy unalmas ügyvéd aki naphosszat egy irodában ül ? - Csak fél komolyan kérdeztem ezt, hogy eloszlassam a férfira telepedő komorságot. És jókedvűen láttam, hogy szavaim nem voltak hatástalanok.
- Nem. - Mosolygott rám a szempár a maszk mögül.
- Az azért már túl átlagos.
- Sejtettem. - Bólintottam mindenttudóan utitársamra.
De aztán az örmény lány újra gondolataim közé furakodott.
Vajon meddig kell még várnunk a bajra ? Vajon mikor ér el hozzánk a vihar amit Yeva kavart ?
Nyomasztó, idegörlő volt várni csendben az ismeretlenre.
Ezek a gondolatok elnémítottak.
Szótlanul haladtunk az ösvényen amelynek mentén már ritkulni kezdtek a fák.