Tüphón arca

• 67. fejezet •

Szemhéjam mázsás sullyal zárult vissza valahányszor megkiséreltem felnyitni. A fáradság belepréselt a fejem alatt nyugvó , puha párnába. Szempillám takarásán át csak halvány fény szürődött át ,imbolygó gyertyaláng amelynek táncától ismét szédelgés fogott el.
A kimerültség izmaim ernyedté tette , lábamon és karomon úgy éreztem, láthatatlan láncok csüngnek , mellyek visszahúznak ha mozdulnék.
Kábán feküdtem hanyadt és igyekeztem felmérni , hol is vagyok.
Agyam lomha volt és csak hosszú percek múltán sikerült megértenem , hogy Nikitin otthonában , a vendégszobában fekszem.

Mély levegőt vettem és megéreztem valamiféle szúrós gyógyszer szagot amitől azonnal az orvosok fém műszerei, géz és a régi kellemetlen vizsgálatok emléke tört elő a multból.
Fejem nehézkesen oldalra forditottam a párnán és lenéztem a fehér paplanon pihenő karomra.

Amit láttam attól tehetetlen indulat fogott el. Börömön apró vágás diszelgett , amelyből vékony patakban vér szivárgott. A rubinvörös cseppek egy az ágy mellé állított asztalkán hagyott porcelán tálba csordogáltak és ott gyültek össze sötét tóként.
Azt nem láttam mennyi van már a tálban , de gyengeségemből itélve már egy ideje megkezdték az érvágást.
Minnél tovább néztem hogyan buggyan bőröm alól az éltető folyadék annál dühösebb lettem.
Összeszedtem minden erőm és megpróbáltam felülni. De a testem alig engedelmeskedett. Csupán annyi tellett tőlem hogy félig ülő helyzetbe tornázzam magam.
Fejem kimerülten a támlának döntöttem és behunytam a szemem , mert nem birtam nyitva tartani.
- Maradjon nyugton , Sorana ... - Hallottam váratlanul egy halk, cseppet sem parancsoló hangot.
- A Doktor azt mondta pihennie kell , túl gyenge , hogy felkeljen ...
- Persze , hogy gyenge vagyok ... a vérem egy tálba folyatják ... - Feleltem rosszkedvűen. Felháborodottság vibrált bennem de a fáradság erősebb volt, nem tudtam hangot adni indulataimnak.
- Az érvágás után majd jobban érzi magát . - Bizonygatta a hang.
- Érvágás ... nem emlékszem, hogy megengedtem volna hogy eret vágjanak rajtam ! - Válaszoltam dühösebben.
- Elájult a szalonban ... Harharov azt mondta csak ez segithet...
Mélyet sóhajtottam és a hang irányába pillantottam.
Az ágy közelében , egy fotel kényelmében Maxim ült. Arcán furcsa mintákban szaladtak az árnyékok , olykor kiélesitve vonásait máskor lágyitva rajtuk.
Meglepett hogy ő az akit a szobában látok. De meglepetésem elnyomta a többi érzelem.
- Hát persze ... - Mondtam magamelé duzzogva.
- És milyen egyéb bölcsességet mondott még a jó Doktor? - Az irónián még kábaságom sem fogott ki.
Maxim Taraszov nem felelt rögtön. Úgy tűnt a velem történtek kijózanitották egy kicsit, most nem tűnt olyan részegnek.
- Nagyon kimerült Sorana ... nem szabad beszélnie. Jobb lenne , ha inkább aludna...
Szótlanul néztem a férfira. Sok mindent szerettem volna mondani. De valóban még a nyelvem sem volt hajlandó az engedelmességre.
Így hallgattam .
Csendben feküdtem és hagytam, hogy a kimerültség újra álomba ringasson.

A testem nyugtalan alvásban keresett menedéket.
Álmodtam és álmomban Tüphónnal voltam az elhagyatott templomban. Biztonságban éreztem magam , boldog voltam és békés.
A férfi hiánya minden percben kinzott. Most a közelében lehettem , érezhettem őt. Ám ölelő karjának gyöngéd ereje, az érintések amelyeket nekem ajándékozott most az álomban csak árnyéka volt a valóságnak de még ez is fényt hozott a sötétségbe amely rám telepedett.

De csak rövid ideig élvezhettem ezt a békét.
Újra kezdett a valóság átszivárogni az álom fátylán .Én kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni belé de haszontalanul.
Hallottam a saját hangom , ahogy ajkam halkan , összefüggéstelenül rebegi a szavakat. Szavakat amiket én magam nem értettem.
De Taraszov számára volt értelmük. Neki tiszta volt minden amit magamon kivül , félájultan mondtam.
- Hallgasson ... ne beszéljen ... - Kért halkan a férfi. Hangjában idegesség vibrált.
- Tartsa meg a titkait ... én nem lehetek a bizalmasa...
- Miért ? - Kérdeztem a mennyezetet bámulva , félig lehúnyt szemmel.
- Mert nem érdemlem meg ...
- Miért beszél relytvényekben , Taraszov ... ?
- Ha nem lenne ilyen állapotban nem volna nehéz kitalálnia a választ ... - Sóhajtott borúsan Maxim. A férfi árnyéka a plafon sima felületén , egy groteszk, emberre alig hasinlitó, görnyedt óriássá formálódott, ahogy előre hajolt ültében. Ez az árnyjáték egyszerre mulatatott és szorongást keltett bennem.
- Akkor megértené , hogy mindketten ugyan annak az embernek a markában vagyunk... - Folytatta Maxim.
Szavai furcsán, tompán csengtek fülemben de még igy is megborzongtam tőlük.
- Gavril ... - Hangom suttogásra váltott , mint egy riadt gyermek , ugy ejtettem ki a férjem nevét.
Maxim újra hallgatásba merült de ez a némaság is válasz volt.