Tüphón arca

• 25.Fejezet •

– Hová mész?
Tüphón meglepődve fordult felém a ló fekete sörényét simogatva.
– Lovagolni – közölte egyszerűen. – Megígértem Fárosznak, hogy ma nem kell itt unatkoznia...
– Ilyen állapotban akarsz lóra ülni?
Újra feléledt bennem az aggodalom.
De Tüphónt látszólag ez inkább szórakoztatta.
– Rendben. Értem már – emelte égnek tekintetét. – Most feltett szándékod, hogy szemmel tarts és megelőzd minden öngyilkos lépésemet.
– Nem tűnsz elég józannak ahhoz, hogy nyeregbe ülj, Tüphón.
– Volt már ennél rosszabb – mondta úgy, mintha ez egy cseppet is megnyugtathatna. Nem érte el vele azt a hatást amire számított.
– Kérlek, ne menj...

Tüphón megállt, nem mozdult. Egy másodpercig azt hittem, hallgat rám, hogy győztem.
De aztán csak felugrott a nyeregbe. Fentről, Fárosz hátáról nézett le rám, de még nem indult el.
– Ez a derék ló már rég a társam, jobban ismer, mint bárki. Bármi történik, rá számíthatok. Nem kell féltened, Sorana.
Ahogy Fároszról beszélt, az meggyőző volt, és hajlottam volna rá, hogy bízzak ebben a barátságban ló és lovasa között. De mégis...
Tüphón idegesen, megadóan sóhajtott egyet, majd egy szempillantás alatt, két lábbal a földön állt ismét, mellettem.
– Rendben. Ha ennyire el akarod játszani az őrangyalom szerepét, ülj fel, gyere velem!
Elbizonytalanodva néztem a maszkos férfira, majd a hatalmas, izmos állatra.
Akaratom ellenére elfogott egy régi félelem. Gyomrom idegesen rándult össze. Fárosz barna szeme barátságosan, szelíden csillogott, én mégis megfagyva álltam.
– Azt nem...
– Nem?
Tüphón kérdőn hajtotta félre fejét, amiből tudtam, most tényleg meglepetést okoztam neki.
– Nem ülök lóra – vágtam rá gyanúsan túl magabiztosan. A kérdő tekintet frusztráló volt. Nem bírtam sokáig.
– Félek a lovaktól – nyögtem ki sután.
Azt hittem, Tüphón talán kinevet majd. De udvarias csend fogadta vallomásomat. Így folytattam.
– Gyerekkorom óta nem lovagoltam...
A férfi még most sem tett semmilyen gúnyos megjegyzést, tekintete megértően állapodott meg rajtam.
– Akkor sajnálom, barátom, a hölgy mégsem tart ma velünk...

Tüphón becézően fektette tenyerét a meleg, selymes sörényre, mire az állat fejével még inkább gazdája érintését kezdte keresni.
Ez a kép valahogy olyan kellemes volt, hogy hirtelen az én tenyerem is bizseregni kezdett. Úgy tűnt, ezer éve már, hogy utoljára egy ilyen gyönyörű állatot meg mertem közelíteni. A hatalmas, izmos, sötét test hívogató volt.
A félelem, amely kisgyerekként vált a részemmé, dolgozott bennem, de ugyanakkor ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megérintsem az állatot.Lassan odaléptem Fároszhoz. Jóformán nem is vettem észre, mit teszek.
Karom kinyújtottam a ló felé.

De akkor, ahogy oly sokszor már, a múlt képei villantak fel bennem. Elmémben hallottam, ahogy egy férfi felkiált, és láttam, ahogy egy ló ágaskodik fölém, és kőkemény paták rúgnak dühödten.
A férfihang nagyon régi emlék volt, de mégis, még felismertem, és fájdalmat okozott.

A felvillanó képek hatására majdnem elkaptam a kezem, de türtőztettem magam. Óvatosan fektettem tenyerem Fárosz orrára. Az állat fújt egyet üdvözlésképpen, és lélegzete csiklandozta bőrömet.
Aztán talán mégis megérezte izgatottságomat, egy kicsit, megrándult, elkapta a fejét.
Nyugalmam semmivé lett, ösztönösen szökkentem hátra a lótól, egyértelműen menekülés céljából.
– Anastasiy... – hallottam saját suttogásomat. Öntudatlanul ejtettem ki a nevet, és reméltem, nem túl hangosan. Az, amit szerettem volna elfelejteni, most újra velem volt egy pillanatra.
– Jól vagy? – kérdezte Tüphón aggódva.
Zavartan bólintottam, de nem voltam valami meggyőző.
De a férfi nem tett megjegyzést, csak ismét gyakorlott mozdulatokkal a nyeregbe ült.

Tétován álltam Fárosz mellett, és próbáltam valami indokot találni, hogy marasztaljam Tüphónt, de már semmit nem találtam.
Tüphón megfogta a gyeplőt, és indulásra ösztönözte lovát.
Ám az állat alig indult meg, a férfi máris visszafogta, hirtelen meggondolva visszavezette hozzám a lovat.
– Tedd a lábad a kengyelbe!
Értetlenkedve néztem fel a férfira az utasítást hallva.
– Lépj a kengyelbe, Sorana! Majd felhúzlak a nyeregbe.
Egyszerre megértettem, hogy mire akar rávenni Tüphón.
Kétkedve ráztam meg a fejem.
– Nem hinném, hogy megy ez nekem...
– Már évek óta meg sem próbáltad. Honnan tudod, mi fog történni?
A szívem szaporán vert, mint egy csapdába esett lény a mellkasomban.
Néhány perce még pont én akartam a férfit lebeszélni arról, hogy lóra szálljon, most pedig azon gondolkodom, vele tartsak-e...
Tüphón a kezét nyújtotta nekem, és türelmesen várta, hogy elfogadjam.
– Esküszöm, épségben hazahozlak.
Mély hangja olyan magabiztosan szólt, hogy egy pillanatra minden félelmem semmivé vált.
– És te is vigyázhatsz rám...