Tüphón arca

• 66. fejezet •

A kezem végig remegett a feldultságtól ahogy egy mosdótál fölé hajolva , a hideg vizet arcomra locsolva igyekeztem lehiggadni.

Amit az elmúlt percekben hallottam azt nehéz volt magamban helyre tenni.
Nem Anton és Algustina viszonya zaklatott fel. Hiszen ha csak erről lenne szó... Magam is bűnös voltam. Tisztában voltam azzal, milyen ha olyan kötelék fűz egy emberhez amit nem szakithtsz meg csak úgy. Tudtam, hogy milyen érzés a házasság csabdájában vergődni, másra, többre, tiltottra vágyni. Halálosan szeretni egy embert míg egy másikhoz vagy láncolva... nem hibáztattam volna senkit azért mert menekülni akar egy olyan életből ami számára keserű és fojtogató.
De Anton szavai a feleségéről és Tina néma belegyezése... Mindez sötétebb színnel festette meg azt amiről tudomást szereztem.
Tehát Algustina tervbe vette, hogy ő lesz a következő Nikitina. Ő lép a szerencsétlen Fedóra helyére. Persze, hiszen ennél nem is adná lejebb. Nikitin feleségeként mindent megkaphatna amire vágyik. Vagyont és társadalmi elismerést. Ehhez csak annyit kell tennie , hogy kivárja mig Fedora megadja magát az örületnek vagy az elmegyógyintézet kegyetlensége a halálba kergeti. Aztán legfeljebb egy év és Nikitin nőül veheti, botrány nélkül.
Ehhez persze teljesen magába kell bolonditania Antont. Nem lehet tartózkodó, ha megakarja tartani a férfit ,mindent oda kell adnia. Minden jel szerint a teste sem nagy ár , ha a célja eléréséről van szó.

Beleborzongtam az ösztönös szégyenérzetbe ami elfogott mindenrre gondolva. Olyan szégyent éreztem ami nyilván Algustina Mariskayából hiányzott.

A tudat, hogy ez az egész, a mulatság, a jókedv, mind helytelen, tiszteletlen , Fedorát csúfoló érzéketlenség már otthon is nagyon erős volt bennem. De most! Most szinte elviselhetetlennek éreztem, hogy továbbra is a részvevője legyek mindennek.
Olyan szintű tiltakozás feszült bennem , hogy percekig képtelen voltam magam rávenni , arra hogy megmozduljak és átöltözzem.
Az ágy szélén ülve magam elé meredve , arra gondoltam , magamra zárom a vendégszoba ajtaját és megtagadom, hogy odalent az ünneplökkel egy levegőt szívjak.
Vajon meddig tűrné el ezt a viselkedést Gavril ? Mennyire fogná magát vissza a barátai körében ? Mivel büntetne otthon a négy fal között ?
A válaszok túl baljósak voltak. Az emlék ahogy Yahontov kiméletlenül rámarkolt a csuklómra , ahogy indulásunk előtt a falnak taszított ösztönös félelmet keltett bennem.
Utáltam magam miatta de muszáj volt a színjátékot folytatnom. Legalább annyira, hogy erőt veszek magamon és le megyek vacsorázni.

Gépies mozdulatokkal nekiáltam, hogy átöltözzem.
Bár a rendelkezésemre bocsájtottak egy szobalányt aki a segitségemre lett volna , nem küldettem senkiért sem.
Magam akartam lenni , ameddig csak lehetett.
De sajnálatos módon , nem okozott akkora gondot az estélyi öltözetem sem a fizurám, hogy túl sokáig idözhessek a szobában egyedül.

Kevesebb mint egy óra és készen álltam, hogy újra le menjek a szalonba.
Mégis bizonytalanul és sápadtan bámultam a tükörbe csak hogy még néhány percet nyerjek magamnak.
Végig mértem tükörképem és igyekeztem a megvetést magamiránt elkergetni és csak azt látni amit a többiek fognak látni amikor újra közöttük leszek.
Néztem az elegáns, virágos csatokkal diszített hajkoronát , estélyi ruhám rám simuló, sötét lila bársony felsőrészét, amely divatosan megengedte, hogy vállam mezitelenűl hagyja, a bő ruhaujjat, a széles hófehér szoknyát, amelyet az abroncs hálója tartott,  a derékrészhez illő, ametisztlila mintákkal és próbáltam bátorságot meriteni a ruha szépségéből.
De a rám telepedő sötét hangulat sehogy sem múlt el. Belém kapaszkodott , átölelt és átjárt.
Végül feladtam és egy sohaj kiséretében felkaptan fehér , hattyútollas legyezőmet és kiléptem az ajtón.

Odalent a szalonban semmi sem változott , csak a hangulat fokozódott. Már mindenki megivott néhány pohár bort, így még a legvisszafogotabbak is felengedtek. Az arcokon a jókedv piroslott és a zene üteme lüktetett mint a szívverés.