Tüphón arca

• 6.Fejezet •

~•~

~•~

Tudom, milyen ölni.
Tudom, milyen az, mikor a kezeim között lesz egy élő, lélegző, érző lényből mozdulatlan, néma tárgy.
Már nem számolom, hányszor vetettem véget egy életnek. Hányszor szűnt meg dobogni egy szív, mert késem pengéje elvágta a vér útját, mely táplálta.

Az ölés olykor az egyetlen út az élethez. Keserűen tapasztaltam a saját bőrömön, hogy ölni szükséges, ha olyan világba születsz, amely képtelen tűrni a másságot, amely féli és üldözi azt, amit nem ért.
Ez a világ engem gyilkolásra késztet. Gyilkossá nevelt, formált.

Mikor először éreztem a bőrömön a kiömlő vér melegét, mikor rettegve, gyűlölettől telve öltem, akkor behódoltam és elfogadtam: vagy gyilkos leszek, vagy hagyom, hogy mások váljanak az én gyilkosommá. Az emésztő megvetés az emberi faj iránt, nem tagadom, segített a döntésben.

Az élet elvétele különös eufóriával jár. Van valami mámorító abban, amikor az ellenfél megszűnik. Mikor a szemek üresen, holtan merednek az ég felé. És tudod, hogy te tetted. Elvettél valamit, ami szent. Ami sérthetetlen. De te mégis elvetted. Ölni győzelem. Ölni hatalom.

Ám mikor a vér kihűl az ujjaimon, mikor a gyűlölet, amely felajzott, veszít erejéből, akkor egyszerre látom önmagam. És nem egy istent látok, akinek éreztem magam, mikor a torkot elvágtam. Egy szörnyet látok.

Egy szörnyet, amely bebizonyította, ettől az élettől nem érdemel kegyelmet, mert maga sem kegyelmez.
Egy szörnyet, aki megérdemelné a halált.

Nem egészen bűntudat, amit érzek... de az biztos, hogy őrjítő érzés.
Mikor Oroszországba érkeztem Perzsiából, tudtam, milyen ölni és tudtam, milyen életek árán életben maradni.

De azt nem tudtam soha, milyen lehet, ha valaki élete a kezemben van úgy, hogy közben nem a torkát szorítom.

Milyen lehet, ha valaki kezét fogom a szakadék szélén. Amikor csak én állok a Halál útjában.

 ***

Amikor először megláttam Sorana sápadt arcát, a vágy a hatalom egy újabb formájának megismerésére hirtelen fellángolt bennem.

A Halál úgyszólván már eljegyezte a lányt. Nem kellett kétszer ránéznem, ahogy sátram csendjében békésen pihent ágyamban. Csak mellkasának lágy hullámzása a szatén ruha alatt árulta el, hogy még él. Már akkor, ott tudtam, hogy mi vár erre a teremtésre.
De miért hagynám?
A gondolat másodpercek alatt született, és úgy elburjánzott elmémben, mint a rák, amely később végez majd a lánnyal.
Miért ne én legyek az, aki megpróbálja megváltoztatni a sorsát?

 Arról nem is álmodtam, hogy a terv egyszer majd úgy válik hamuvá érzéseim tüzében, mintha soha nem is létezett volna.

Hogy az élet, amely kezdetben játékszerként hevert a kezemben, egyszer majd olyan fontos lesz, mint a sajátom, és ugyanúgy foggal-körömmel harcolok majd érte.
Hogy ez az egész újabb sebet nyit majd, amely soha nem múló fájdalmat okoz.
Milyen bolond voltam, mikor azt hittem, eljátszhatom a Halál szerepét is!
Hiszen csak egy szörny vagyok, voltam és leszek.

***

 A terv, miszerint Sorana Yahontova kezelésének gondját magamra veszem, nem volt teljesen önző szándékkal átitatva. Akárhányszor vettem vizsgálat alá azt, miért is avatkozom a lány életébe, mindig rétegelt választ találtam. Az első vágy mellett, hogy kézben tartsam az életét, meglepő módon ott volt a valódi segíteni akarás is. Szerettem volna megóvni egy életet. Mert nem gyűlöltem minden embert, még ha olykor ezzel áltattam is magam. Aztán ott volt a kíváncsiság. A kihívás bódító gondolata. Olyan egyértelmű volt, hogy hová tart a grófné, hogy ezt a játékmenetet megfordítani valami észbontóan mámorító volt, már csak elméleti síkon is. Ha megmenthetem őt, legyőzöm a Halált.

 És talán, talán a bűnökkel szennyeztet mocskos lelkemen ez az egy tett könnyít majd egy kicsit. Valóban vágytam a vezeklésre.

 Soranában láttam meg azt a jót, amit megtennem érdemes.
Hogy miért pont őbenne? Miért nem másban?
A válasz kutatásában biztosan megbomlott volna amúgy is zaklatott elmém.

Így csak a célt tartottam szem előtt: addig nyújtani az életét, amíg csak lehet. Aztán ha eljön az ideje, pontot tenni rá.
Ez volt a tervem.