Tüphón arca

• 28.Fejezet •

Bolond voltam. Annyira bolond...
Ez visszhangzott a fejemben egész nap, attól kezdve, hogy Tüphónt magára hagytam.
Örvényként kavarogtak bennem az érzelmek, magába szippantott zavaros folyamuk.Már-már beleszédültem, hiába próbáltam a józanság talaján megállni.
Százszor is újra végiggondoltam mindent, amit Yevával kapcsolatban Tüphón mondott. És minden szó hallatán újra átjárt az a különös érzés, amit oly nehéz volt meghatározni és megérteni.
Csodálat...
Azt hittem, csodálat az, ami olyan mélyen megindított.

Az, amit Tüphón az örmény lányért tett, számomra talán többet jelentett, mint magának Yevának.
Tudatlan, meggondolatlan kislány...
Tény, hogy sohasem voltam képes szörnyként gondolni a férfira. Valahogy nem illett sehogysem hozzá ez a szó. Számomra, a mások és önmaga által is szinte elfogadott jelmezen át is láthatóak voltak jellemének csodálatraméltó vonásai. Előlem nem tudta elrejteni. Látni akartam benne a jót.
Mindig is láttam. De most tanúja voltam.
A düh, amit azért éreztem, mert Tüphón bizonyította, különb Gavrilnál, egy kicsit elcsitult.
Maradt a keserűség.

 Szörnyen haragudtam magamra, mert megsértettem a férfit. Majdhogynem meggyanúsítottam azzal, hogy képes volna becstelenül cselekedni és ártani egy védtelen lánynak. Az egészben a legrosszabb az volt, hogy hagytam, hogy a saját életem miatti keserű haragom vezéreljen és hagyja elhomályosodni mindazt, amit valójában tudtam.

Azt is megértettem volna ezek után, ha Tüphón sosem bocsát meg. Ha elfordul tőlem és nem kér többet belőlem. Ha betegségemmel nem törődve sorsomra hagy...

Az, hogy nélküle hamarabb rosszabbra fordul az állapotom, hogy a bennem bujkáló kór Tüphón nélkül talán egy pillanat alatt legyűr, nem riasztott. Ám mellkasom elnehezült a gondolatra, hogy nem látom többé a bűvészt. Ez volt az, ami olyan különös viszolygást ébresztett bennem, amit nem tudtam hová tenni. Ez a tompa fájdalom nyugtalanító volt, olyasmi, aminek nem lett volna szabad helyet kapnia egy házas nő szívében.

 És valóban, Tüphón majd egy hétig kerülte a társaságomat. Ha felkerestem sátrát, csak elviselhetetlen hidegséggel fordult felém, vagy úgy tett mintha ott sem volnék, míg végül kénytelen voltam távozni. Tekintete sokáig nem találkozott az enyémmel. Az ismert mélyreható, kutató pillantás máson nyugodott meg, nem rajtam. Voltak pillanatok, mikor gyerekes féltékenység fogott el az apró óraművek, vagy más trükkös tárgyak miatt, amelyeket Tüphón inkább kitüntetett figyelmével, mint engem.
De nem szóltam egy szót sem. Hogyan is szólhattam volna?
A büntetés jogos volt.

Ám egy éjjel, mikor már szinte elfogadtam, hogy nem nyerek megbocsájtást, hogy talán mindörökre elvágtam magamat a férfitól, mégiscsak változás történt.

Sokáig olvastam aznap este, de az álom nem akart megtalálni. Mégis, Neda kibontotta összefogott hajam, és éppen azon voltam, hogy megkérjem, engedje ki a fűzőmet is. De mielőtt a lány nekifoghatott volna, valami szokatlan dologra lettem figyelmes. Az ablak felé fordulva mintha egy árnyékot pillantottam volna meg, lent a kertben.
A függönyt széthúzva mindjárt kitekintettem az üvegen át.

Éjszaka volt ugyan, de telihold, így a sötétség nem volt olyan áthatolhatatlan. És az égitest tejfehér fénye mellett a házból kiszűrődő világosság is segítségemre volt. Így hát nem esett nehezemre megbizonyosodnom afelől, hogy egy férfi áll a kerti ösvényen. Sötét öltözéke beleolvadt az éjszakába, de a sejtelmes csillogás, ahogy az arcon játszott a holdfény, ahogy visszaverte azt, az azonnal felismerhetővé tette számomra a betolakodót.
Lakrészem a második szinten helyezkedett el, de jól láttam a férfi, távolról figyeli a házat, valahol az óvatosság és a vakmerőség határán.