Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 2 - Furcsa viselkedés

Másnap mentem ki a szobámból és senkit sem találtam a folyosókon. Kicsit még félve mentem ki, mivel nem voltam olyan jóba még a többiekkel. Reggel 9 óra körül lehetett, gondoltam még alszanak. Ezért is merészkedtem le a konyhához valami reggeliért. Mikor lementem, akkor is csak apámat és Petert láttam, ahogy nagyon beszélgetnek valamiről. Jöttem le a lépcsőn kicsit lassan hátha még nem vesznek észre. Érdekelt a beszélgetésük tárgya. Mire már majdnem leértem a lépcsőn és már majdnem hallottam, miről beszélnek, akkor hirtelen egy lépcsőfokkal lejjebb léptem és majdnem orra buktam nagy ügyességemben. Erre a bénáskodásra már figyelmesek lettek. Mindketten fölkapták a fejüket, de én próbáltam úgy menni tovább, mintha semmi se történt volna. Sétáltam feléjük és próbáltam egy kicsit mosolyogni, de valahogy ne idiótán. Ez valószínűleg nem sikerült, mivel majdnem elröhögték magukat.

- Jó reggelt, kicsim –mentem apához és oldalról ölelt át.

- Jó reggelt, Apa! Jó reggelt, Peter! – szóltam mindkettőjükre nézve – Miről beszélgettek? – kérdeztem, majd Peter apára nézett. Vagy nem akart válaszolni vagy nem tehette és inkább rá hagyta a válaszolást. Mikor elkezdett furán nézni rá, akkor én is odakaptam a fejem.

- Semmi érdekes – mondta apa, majd elkezdtem bólogatni.

- Aha, persze – mondtam ránézve, mert ezt egyáltalán nem hittem el.

- Csak... a pókemberkedés – mondta, majd Peterre néztem, de ő meg se szólalt csak valami pókerarccal próbált normálisan viselkedni.

- Hát jó – mentem a pult másik oldalára – ha nem mondjátok el, akkor nem erőltetem.

- Éhes vagy? Van mögötted palacsinta. Nyugodtan szolgáld ki magad – mutatott mögém és próbálta tovább folytatni halkan a beszélgetést. Én inkább megfordultam és ettem egy pár palacsintát. Nem tudom, miről beszélhetnek, de vagy valami fontos vagy valamit titkolnak előlem. Inkább csak próbáltam az evésre figyelni és magamban elgondolkodni – Rendben kölyök? – ezt mondta már csak rendes hangnemben, de erre fölkaptam a fejem.

- Igen, Mr. Stark – mondta és apa fölállt.

- Remek – jött hozzám közelebb – Tetszik az új hely? – mondta ezt már nekem címezve.

- Igen, nagyon tetszik – mondtam egy halvány mosollyal az arcomon.

- Akkor örülök – mondta, majd nyomott egy csókot a homlokomra. Fölment a lépcsőn és teljesen magunkra hagyott.

- Szóval, akkor nem fogod elárulni, hogy mi volt a beszélgetés tárgya? – mondtam Peternek két falat között.

- Bocsi Mad, de nem lehet – mondta teljes testével felém fordulva.

- Hát jó... de egyszer úgyis megtudom – mutattam rá – Akkor beszéljünk másról... Te jól aludtál? – kérdeztem, mivel semmi nem jutott eszembe. Reménykedtem, hogy majd ő felhoz egy témát és nem nekem kell valamit kérdeznem, mert nem tudtam volna.

- Igen... igen jól – motyogta maga elé. Kicsit mintha furán érezné magát vagy valami. Nem nagyon nézett föl. Inkább vagy a kezeit nézte vagy csak a földet.

- Minden rendben Peter? – kérdeztem ránézve, mert nem hittem, hogy ez így van.

- Igen, persze – nézett föl egy pillanatra, de újra lefelé.

- Biztos, mert nem úgy nézel ki – mondtam, de mintha csak fölhúztam volna ezzel a kijelentéssel.

- Jól vagyok, Mad! – szólt egyre határozottabban. Mire kicsit arrébb néztem és én is elkezdtem csak az ételt nézni. Olyan volt, mintha dühös lett volna. Nem akartam még egy szólással kiabálásra bírni – Bocs, Mad. Nem akartam – mondta majd itt már rám nézett.

- Nincs semmi, csak... azt hittem hirtelen megharagudtál – mondtam én is rápillantva.

- Nem... dehogyis – mondta magyarázkodóan – csak... jól vagyok – mondta most nyugodt hanggal.

- Értem – mondtam, majd inkább hagytam csöndet magam után. Nem akartam még egy ilyet. Nem tudtam, hogy velem van baja vagy valami rosszat mondtam, de inkább nem kérdezősködtem. Már éppen hagytam abba a reggelit, mikor apám visszatért.

- Azt elfelejtettem mondani, hogy holnap lesz egy party. Este – jött a lépcső közepéig, mikor mindketten odakaptuk a fejünket.

- Miért? – kérdeztem a tányért a mosogatóba rakva.

- Mert miért ne – ezzel ment vissza az emeletre. Én indultam vissza, mikor Peter megszólalt.

- Még sosem voltam ilyen bulin Mr. Stark-nál – mondta, de nem törődve vele mentem tovább.

- Én sem – mondtam kicsit csalódottan. Valamiért nagyon zavart, ahogy előbb reagált. Inkább visszamentem a szobába és unalmamban már most elkezdtem keresni valami ruhát holnapra. A szekrényem tele volt ruhákkal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy apa nem volt ott, amikor vették a ruháimat. Úgy három részre oszlott az egész. Egyik része, amit most én hoztam a suliból haza. Másik része olyan anya féle ruhák voltak. Teljesen normális, világos, kényelmes, de mégis valamennyire elegáns ruhák. Ezek közül is volt egy pár, amit föl tudtam venni holnapra, de ott volt a másik oldal. Ami teljesen Nat stílusa volt. Ott inkább kicsit feszülős, egy része bőr és sötét ruhák voltak. Úgy voltam vele, hogy most erről, az oldalról választok. Ha már buli, akkor rendesen legyek fölöltözve. A cipők a tv alatti komódban voltak. Ott is volt mindenféle. Minden fiók feloszlott egy cipő fajtára. Az elsőben voltak a sportcipők, másodikban a tavasziasabb kiscipők és az utolsó, alsó szekrényben voltak a magassarkú cipők és csizmák. Erre is egy magassarkút választottam, mert ott találtam a ruhához hasonlót. Mikor még nem voltam kész teljesen ismét kopogtak az ajtómon.

- Gyere – kiabáltam ki a gardróbból, miközben a ruhákat nézegettem egyesével.

- Szia – köszönt oda Peter, amire rögtön fölkaptam a fejem.

- Szia – köszöntem vissza még mindig a gardróbból.

- Beszélhetünk? – jött egy pár lépéssel közelebb. Ekkor még mindig engem nézett, de ahogy jött közelebb úgy mértem föl az egész énjét. Ez valószínűleg föltűnhetett neki, de nem nagyon zavart. Sóhajtottam egy nagyot és kiléptem az ajtóból.

- Persze – mondtam kissé torkomban dobogó szívvel és leültem az ágy szélére. Ütöttem az ágyra kettőt, ezzel is jelezve, hogy üljön le mellém.

- Csak... bocsánat az előbbiért... - ennyit mondott és elkezdtem kicsit lenyugodni.

- Nincs volt baj... csak... nem is tudom... - nem tudtam még megfogalmazni sem, hogy mire gondolok. Így csak motyogtam magam elé – Azt hittem... valami rosszat mondtam vagy... nem is tudom – ennyi jött ki belőlem.

- Nem mondtál semmi olyat, csak... valami miatt... - ennyit mondott, de nem tudta befejezni. Csak próbáltam értelmezni a szavait, de nem értettem miről is beszél.

- Valami miatt mi? – néztem rá, aki ismét a kezét birizgálta és nézett lefelé.

- Semmi... hagyjuk – mondta, majd ismét mintha elszomorodtam volna. Nagyon érdekelt, hogy miről beszél, de vagy ő sem tudta megfogalmazni vagy csak kerülni akarta a témát.

- De... nekem elmondhatod... - mondtam, majd egy pár pillanat múlva fölkapta a fejét. Ekkor győződtem meg arról, hogy valamit mondana, de nem meri, vagy nem teheti.

- Inkább beszéljünk a holnapi party-ról – vetette föl a témát terelésként. Inkább maradtam volna az előbbinél, de ha nem, akkor nem. Inkább elnéztem az üvegfal felé és néztem ki a fejemből.

- Mit beszéljünk róla? – kérdeztem fölemelve rá a szemem.

- Mondjuk... mit veszel föl? – kérdezte a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. Egy halvány mosolyt hagyva a szomorú arcomon, majd fölálltam. Becsuktam a gardrób ajtót és nekidőltem az ajtónak.

- Meglepetés – mondtam, majd elmosolyodott – És te?