Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 33 - Probléma

Egy pár percig ott voltam egy magamban az irodában és gondolkoztam, na, meg sírtam. Már jó ideje nem sírtam ennyire, de szerintem azóta nem, hogy utoljára találkoztunk három évvel ezelőtt. Rá jöttem, hogy nem csinálhatom ezt. Már nem vagyunk olyan gyerekek, mint akkor, már nem sírhatom ki magam egy szobában, főleg úgy, hogy lent rám várnak. Egy pár perc múlva mentem be a szobából nyíló mosdómba és mostam meg az arcom. Tiszta piros volt a szemem, amit próbáltam el tűntetni, de ez lehetetlen. Egy kis sminket vissza raktam magamra, de annyira mindegy volt erre az egy-két órára már. Miután végeztem és még egyszer bele néztem a tükörbe, akkor le mentem, de most le ültem Jess mellé az asztalhoz. Peter még nem volt ott és nem is tudom, hol volt, de az most mindegy is volt.
- Téged is látni még? – kérdezte April, mikor meg látott az asztalnál. Mindketten meg voltak lepődve, hogy oda mentem. April nem tudta, hogy mikor fogok már ide is jönni, Jess viszont nem tudta, hogy ki fogok jönni.
- Hát, gondoltam csak ki jövök én is – mondtam le ülve a székemre – Szóval... miről beszéltetek? – kérdeztem kettőjükre nézve egy mosollyal.
- Igazából éppen ebben a pillanatban semmiről. Arról beszéltünk előbb, hogy Peter mit van el ilyen sokáig – mondta April, amire először nem mondtam semmit, majd csak vállat vontam.
- Hát... ki tudja – mondtam kissé föl nevetve – Senki sem tudja, hogy mi jár ezeknek a pasiknak a fejében – mondtam egy mosollyal, amit ő is követett.
- Hát, ez igaz – mondta, majd ekkor láttam Petert leülni mellé az egyik székre, de a mellette lévő szék is üres volt valamiért – Na, végre vissza jöttél! Már nem tudtuk, merre vagy.
- Csak... csak levegőztem egy kicsit... gondolkodtam – mondta maga elé nézve szomorú hangon. Ha azt mondja, hogy gondolkozott egy ilyen beszélgetés után, akkor az semmi jót nem jelenthet.
- Hát, jó. Ha nem mondod el, hogy mi volt akkor nem kell... eddig amúgy a konyhában voltál? – kérdezte felém fordulva és rám nézve.
- Igen. Igen, el kellett egy kis segítség – mondtam egyet föl sóhajtva.
- Mindig ott vagy, lassan már itt fogsz lakni az étteremben – mondta kissé föl nevetve, amire én csak mosolyogtam egyet.
- Hát... szeretem a munkám, szóval... ezért vagyok sokat itt. A főzés el tereli a gondolataimat minden másról... de ez sem mindig sikerül – mondtam le hajtva a fejemet. Olyan volt, mintha csak mi ketten ültünk volna ott és beszéltünk volna. A mellettünk lévő két ember meg sem szólalt mellettünk.
- Én nem szerettem ebben a szakmában dolgozni... még jó, hogy fel mondtam – ennek én is örülök és szerintem az étterem legnagyobb része is örült. Mintha a többiek olyan nagyon kedvelnék. Mindenki olyan véleménnyel van róla, mint mi. Erre egyikünk sem válaszolt, csak rá néztem Jess-re, aki viszonozta is ezt és föl sóhajtott egyet. Ez az este is hosszú lesz. Szuper – Mondjuk neked nincs más, amivel foglalkoznod kéne. Neked ez az étterem az életed... ez előtt meg az iskola volt.
- Hát... így is mondhatjuk – mondtam ismét le hajtva a fejem.
- Most, hogy így említem... sosem meséltél az iskolai éveidről, a középsuliról – mondta, amire még jobban szomorúbb lettem. Már csak ez hiányzott. Most minden emlék is vissza jött. Kössz szépen!
- Hát... ez így is marad, mivel nem fogok – mondtam föl nézve rá.
- Most miért? Ennyire utáltad az iskolát vagy azokat az időket? Miért nem beszélsz róla? – kérdezte, amire, kissé le fagytam, majd sóhajtottam fel.
- Igen... ha ennyire akarod tudni... igen, utáltam azokat az éveket. Volt az életemnek akkor egy szakasza... majdnem egy év... ami... amit imádtam azokból az időkből és az volt életem legjobb egy éve, de... a többi része tényleg rossz volt... nem fogom részletezni, mert... mert nem fogom, de legyen elég annyi, hogy azon az egy éven kívül tényleg utáltam az iskolát és... egy pár embert, akikkel ezen felül is együtt kellett élnem vagy... minden nap találkoznom – mondtam magam elé nézve. Jess tudta miről beszélek, mert mindent tudott rólam, de innen Peter tudta a legjobban, hogy miről is beszélek és kikről.
- Pedig én akkor is kíváncsi lennék, de ha nem hát nem – mondta elég boldogan, amit abban a pillanatban nem értettem. Mintha izgatott lenne vagy ilyesmi, mikor mind a hármunknak most lett rossz a kedve. Ez nem azért volt, mert másnap lesz az esküvő, hanem valami más lehetett az oka, de arra nem jöttem rá.
- Elnézést! – mondta az egyik pincér mögöttem – Főnök, tudna jönni egy percre? – kérdezte, amiből tudtam, hogy ez az új srác lesz. Ő nevez engem még mindig főnöknek, amit utálok. Sokkal jobban szeretem, ha a nevemen szólítanak, de ettől a főnöktől már nagyon elegem van.
- Persze – mondtam és egy pillanatra a mellettem ülő lányra néztem, majd álltam föl. Egy pár másodperc múlva a pulthoz értünk és ott álltunk csak meg – Történt valami? – kérdeztem be lépve a pult mögé vele szemben.
- Hát... történt egy kisebb incidens... - ekkor már rosszat sejtettem és csak föl sóhajtottam – Itt vannak holnap reggelre a rendelések – mondta át nyújtva nekem egy mappát. Abban voltak az alapanyag rendelések, amik elvileg holnap reggel jönnek meg – Az egyik oldalon az, ami holnap reggel fog érkezni, viszont... a másik oldalnak is kéne érkeznie, csak el felejtettem meg rendelni és így nem fog meg érkezni – mondta, amire a szemeibe nézve le fagytam. A rendelések fele meg sem lett rendelve és holnap egy jó pár emberre kéne főznünk.
- Ez most komoly? – kérdeztem rá nézve, majd erre csak bólogatott – Oké... oké... meg oldjuk... nincs semmi baj, nem haragszom, csak ki kell találnunk valamit... öhm... ide hívnád nekem Miát és Jessicát? – kérdeztem a konyha felé mutatva.
- Persze – mondta és ment el. Az volt a legnagyobb gondunk, hogy holnap egy esküvőre kell főznünk és nem lesz itt az alapanyagok fele. Ez nem kis probléma volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldanunk. Ki vettem az egyik mappából a holnapi étlapot és össze néztem a listán lévő dolgokkal, mikor jött Jess.
- Történt valami? – kérdezte és lépett a pult másik oldalára. Felé fordítottam a mappát az asztalon és mutattam neki a listát.
- Az egyik oldalon azok vannak, amik holnap reggel jönnek, a másikon az, amit az új srác el felejtett meg rendelni és nem fog holnap reggel meg érkezni. Itt pedig a holnapi étlap az esküvőre. Nem tudunk mindent meg csinálni. Az biztos. Most mit csináljunk? Az étlapon már biztos, hogy nem tudunk változtatni, se alapanyagok nincsnek – mondtam, majd jött vissza a srác Miával, aki az egyik szakács mellettem a konyhában és vele biztos többre megyünk. Sokat tud ezekről.
- Miért hívtál? – kérdezte Jess mellé állva és neki is ugyanazt mutattam, amit a másik lánynak.
- Ezen az oldalon lévő dolgok holnap reggel érkeznek, de a másik oldalon lévőket el felejtettük meg rendelni, így azok reggel nem jönnek. Holnapra van egy komplett étlapunk, amin már változtatni nem tudunk. Ki kéne találni valamit. Valamit, amivel helyettesíteni tudjuk, vagy nem tudom. Este 11 van. Ekkor már nem tudunk sehol sem szerezni semmit. Holnap délután jönnek a vendégek, mi pedig reggel 8-ra jövünk. Addig kell mindent ki találnunk – mondtam rá nézve, amíg ő köztem és a mappa között kapkodta a szemét. Ő is a listát nézte össze az étlappal, ahogy a mellette álló másik lány is.
- Ez nagyon sok minden. Több ételt nem lehet ezekből meg csinálni, te is tudod... viszont... ezek holnap reggelre már nem hozzák ki ezeket, így nem tudom, mit lehetne csinálni – mondta Mia, amire mindenki el kezdett gondolkodni. Azt hittem, hogy majd simán ki bírom ezt a napot egy-két beszólással ettől a nőtől, de ez sokkal rosszabb, mint képzeltem. Az, hogy nem örülök az esküvőnek az nem is azt jelenti, hogy rögtön tönkre is akarom tenni egy ilyennel. Szuper lesz.
- És ha... reggel jó korán kelünk és le megyünk arra a piacra, ahova néha szoktunk menni? Ketten el megyünk és ott ezeknek a nagy részét talán be tudjuk szerezni, viszont, akkor tényleg korán kell kelnünk és akármennyire is közel van, kocsival megyünk. Akkor talán meg tudjuk oldani ezeket a dolgokat – mondtam kettőjük között kapkodva a szemem. Ezen egy pár másodpercig gondolkoztak, majd végül Mia szólalt meg.
- Ez jó lehet. Sok mindent kell vennünk és nagy mennyiségben, de talán ott ez sikerülhet. Be nézek a raktárba, hátha van valamiből még és azt ki tudjuk húzni, de akkor holnap hajnalban le megyünk – mondta felém nézve, amire bólintottam.
- Rendben... azt meg köszönném... akkor holnap hajnalban az étterem előtt találkozunk – mondtam rá nézve, amire bólintott egyet és vette föl magához a mappát.
- Akkor megyek meg nézem a raktárban és kihúzom, ami már meg van – mondta és indult vissza a konyhához.
- Nem lesz könnyű – mondta előttem Jess, amire bólogattam.
- Az biztos... nem bánnád, ha ma te zárnál és nem én? – kérdeztem, amire egy halvány mosoly ült arcára.
- Ugyan már, semmi gond. Menj, pihenj le! El intézem... ezt. Reggel úgy is mindent össze kell pakolni és majd akkor meg csinálunk mindent... és úgy is meg értem, ha nem akarsz maradni – mondta, amire nekem is egy halvány mosoly ült arcomra.
- Köszönöm... Brian! – mondtam az új srácra föl nézve, amire lépett egyel közelebb – Nincs semmi gond. Nem foglak ki rúgni vagy ilyesmi. Mindenkivel előfordul. Vegyük úgy, hogy nem történt semmi.
- Rendben, köszönöm! – mondta egy mosollyal az arcán, amit én is viszonoztam és bólintottam egyet. Egy pár pillanat múlva ment vissza dolgozni a többi pincérrel, amire a lányra néztem vissza.
- Túlságosan is kedves vagyok? – kérdeztem, amire el mosolyodva bólogatott – Ez van. Ilyen vagyok... viszont tényleg megyek, mert rám jött a fáradtság és holnap korán kelek. Még egyszer köszönöm és akkor reggel találkozunk – mondtam és mentem ki a pult elé.
- Nincs mit, viszont akkor pihend ki magad! Reggel nehogy úgy nézzél ki, mint egy zombi – mondta, amire csak el mosolyodtam – Reggel látjuk egymást – mondta, amire bólintottam és mentem el mellette. Még föl mentem a táskámért az irodámba és zártam be az ajtót, majd mentem le, hogy el köszönjek, pedig szívem szerint nem akartam, de azért csak el mondtam, hogy haza megyek.
- Én most megyek, hosszú volt a nap és reggel nagyon korán kell kelnem – mondtam a székem mögé lépve és April-re nézve.
- Ilyen korán? Nem maradsz még? Még el sem kezdődött a buli – mondta rám nézve, de erre csak ráztam a fejem.
- Nem, most tényleg mennem kell, de... majd holnap... találkozunk – mondtam, amire csak bólogatott.
- Hát, te tudod. Akkor majd holnap – mondta, amivel fejezte is be a beszélgetésünket és el nézett. Erre csak sóhajtottam egyet és indultam az ajtó irányába. Még magamban sem döntöttem el, hogy holnap jövök-e vagy nem. Alszok rá egyet és akkor meg látjuk. Semmi kedvem nem volt, mivel ez már most is látszott. Szörnyű kedvem volt. Azt a nőt soha többé nem akartam látni és reméltem, hogy az esküvő után nem is találkozunk többet.