Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 18 - Repülőút

Már nagyon beszélnem kellett volna apámmal, főleg úgy, hogy holnap indulunk London-ba. Nem akartam, hogy ugyanaz történjen, de úgy látszik, máshogy nem lehet vele beszélni. Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Szerintem most azt képzeli, hogy nekem kéne bocsánatért esedeznem, de ez egyáltalán nincs így. Semmi olyat nem tettem, amiért nekem bocsánatot kéne kérnem tőle. Ellenben vele, szerintem neki lenne miért bocsánatot kérnie.

Már mindent összepakoltam a mai útra. Ma indulunk és elvileg Happy fog elvinni, de nem is kis késésben vagyok. Kissé elaludtam és csak egy gyors készülődést csináltam, de már nagyon a reptéren kéne lennem. Peter már ott van, azt beszéltük, hogy majd ott találkozunk. Igazából valószínűleg a többiek már ott vannak és csak rám várnak. Gyorsan szaladtam le és adtam egy ölelést anyának, majd indultam el. Happy-nek nem is kellett sok, hogy oda vigyen, gyorsan oda értünk. Már senkit sem láttam az ajtóban várakozni, szóval, ahogy csak tudtam úgy siettem és mentem át minden ellenőrzésen. Már az utolsó emberek szálltak föl a gépre mikor az ajtóhoz értem.

- Elnézést Tanár Úr a késésért! – mondtam az előttem lévő tanárnak. Pont ő szállt föl utoljára. Levegőért kapkodva álltam mögötte, mikor erre a hangra fordult meg.

- Madelyn! Már azt hittük, hogy nem jössz. Gyere, szállj föl – mondta és maga elé engedett. Lassan sétáltam a két üléssor között. Már nem nagyon volt hely, de keresnem kellett egyet.

- Mad! – szólt fel valaki az egyik ablak mellől.

- Szia, Peter! Kicsit elkéstem – mondtam miközben mentem felé. Mellé már nem tudtam ülni, mert ott volt Ned, de nem nagyon zavart. Úgy is mindig velem van, most legalább egy kicsit vele is tud lenni. Kicsit fölállva beszélt velem, miközben Ned csak figyelte az eseményeket.

- Azt látom... Öhm... - mondta és nézett Ned-re.

- Ó, nem baj, hogy mellette ülsz. Keresek egy másik helyet – mondtam és erre egy mosoly ült arcára.

- Öhm... oké – mondta és ült vissza a helyére.

- Hé! – szólt fel valaki az egyik ülésről. Rögtön oda is kaptam a fejem, nem ismertem föl, de nagyon ismerős arca volt. A suliba járt, de nem ismertem – Itt van egy szabad hely – mivel nem nagyon bíztam ezekben az emberekben így nem szívesen mentem oda, de nem volt másik szabad hely.

- Hát... nincs más választásom – mondtam magam elé, hogy legalább ő ne hallja meg. Elkezdtem felé menni, mikor fölállt – Helló – mondtam és raktam föl a csomagomat fölénk.

- Szia, Brad vagyok – mondta és egyel beljebb ült.

- Madelyn – mondtam és ültem le a külső ülésre. Nagyon jó volt, mivel az út úgy 7 óra volt. Ez a srác már amúgy sem volt valami szimpatikus, de próbáltam inkább jó fej lenni.

- Mi lenne, ha néznénk valami filmet? – kérdezte, de nagyon nem voltam vevő rá. Valahogy kedvesen vissza kellett utasítanom, ami nem az én szakterületem.

- Öhm... inkább máskor... most inkább csak várom a felszállást – mondtam neki a legbénább kifogást, amit valaha hallani lehetett. Komolyan hülye ha ezt beveszi. Inkább csak néztem a mellettem lévő sorhoz, akik az ablaknál ültek. Én is próbáltam kinézni az ablakon, ami nagyából sikerült is. Brad ezután már csöndben ült. Reméltem is, hogy nem szólal meg ezek után. Egy pár perc múlva indult el a gép. Sokszor nem ültem még, de nem voltam valami félős, szóval nem nagyon okozott problémát nyugodtnak maradni.

- Most már fölszálltunk – mondta, mikor a gép egyenesbe tért. Ez komolyan nem adja fel? Igen, fölszálltunk, de ez nem azt jelenti, hogy pár perc alatt meg is kedveltelek. Semmi kedvem nem volt ehhez, de kicsit kevesebb, mint hét órát fogunk repülni. Nincs semmi tennivalóm és nem is tudom mással lefoglalni magam.