Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 26 - Otthon

Valami mozgásra ébredtem. Csak azt vettem észre, hogy Peter guggol előttem és fogja a kezemet. Elég fáradt voltam még most is, de ahogy rá néztem láttam, hogy ő is így van ezzel. Már majdnem le ragadt a szeme, de szerintem ő fáradtabb volt, mint én.

- Mióta nem aludtál? – kérdeztem kissé fáradt, rekedt hangon. A szememet még alig tudtam kinyitni, így csak kissé homályosan láttam mindent.

- Most nem ez a fontos. Meg érkeztünk – mondta, amire meg próbáltam fölülni, de ugyanúgy jártam, mint ott.

- Nem hiszem el, hogy még föl sem tudok ülni – mondtam és megpróbáltam még egyszer. Ezúttal már sikerült is, de csak ültem az egyik ülésen és néztem szét a repülőn – A többiek? – kérdeztem rá emelve tekintetem. Senki más nem volt ott csak mi ketten.

- Most szálltak le. Gyere, menjünk be – mondta és újra karjaiba akart venni.

- Peter, nem kell a karjaidban be vinned. Járni szerintem még tudok – mondtam egy halvány mosollyal arcomon, amit most ő is követett.

- Tudom, hogy tudsz járni, de én inkább akkor is így vinnélek be – mondta, amire már karjaiban is voltam.

- Én hősöm – mondtam kissé fölnevetve és rá emelve össze húzott szemeim. Erre csak egy kisebb mosoly jelent meg arcán, majd indult be. A repülőt úgy hagyva, ahogy volt mentünk be az épületbe. A többiek fönt voltak és a konyhában beszélgettek. Most kivételesen mindenki egy kupacba volt és nem külön-külön, ahogy szoktak. Mikor beértünk az emeletre, akkor észre sem vettek, de csak épphogy oda pillantottam, mert ismét a mellkasának neki dőlve, lehunyt szemmel vártam, hogy föl vigyen.

- Oda menjünk hozzájuk vagy menjünk a szobádba? – kérdezte suttogva Peter a fülembe, amire föl néztem rá.

- Szerintem... menjünk föl – mondtam én is oda suttogva neki. Ekkor egy szó nélkül el indult föl a lépcsőn. Valamivel tényleg nagyon el lehettek foglalva, mert egyáltalán nem vettek észre. Nem sokat beszéltek, csak inkább magukba gondolkodtak, de apám valamiért tiszta ideg volt. Oda vissza járkált a szobában a csapat tagjai mellett, mögött. Mi csak halkan mentünk föl a szobába, ahol én nyúltam a kilincsért először. Be vitt és berakott az ágyba, majd rám húzta a takarót. Egyfolytában őt néztem, amit egyszer-kétszer ő is viszonzott. Egy pár pillanat múlva adott egy csókot homlokomra, majd indult meg az ajtó felé – Peter! – szóltam neki vissza, amire rögtön vissza is fordult – Maradj... Kérlek... - mondtam, amire visszament és becsukta az ajtót és elkezdett felém jönni – Szóval... mióta nem aludtál? – kérdeztem, amire leült az ágy szélére mellém és szemeimbe nézett.

- Hát... mivel több, mint három napja nem voltál itthon, így... több, mint három napja – mondta egy halvány mosollyal, de én ezt most nem viszonoztam.

- Peter, neked is kell pihenned... aludj velem – mondtam kezét megfogva, amire ő össze kulcsolta ujjainkat. Egy pár pillanatig csak ült ott, majd hirtelen meg változott az arca.

- Nem volt valami jó ötlet föl hoznalak... a karod még mindig tiszta vér – mondta, amire oda húztam szemeim, de a karomon lévő vér már elérte a takarómat is, így már tényleg minden olyan volt.

- Majd kimossuk az ágyneműt, mindegy – mondtam rá nézve, de ő rögtön állt föl.

- Engem nem is az ágynemű érdekel hanem, hogy még mindig vérzel – mondta és ismét karjaiba vett, már megint – Leviszlek, majd Mr. Banner meg vizsgál.

- Nem kell mindenhova a karjaidban vinned, de nagyon édes vagy – mondtam egy nagy mosollyal arcomon. Igazából tényleg jó lett volna, ha valamit csinálnak a karommal, mert nem hiszem, hogy valami jó állapotban lenne.