Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 9 - Szeretlek

Reggel a napsütésre keltem föl. Lassan nyitottam ki szemeim. Átfordultam a másik oldalamra, ahol Peter feküdt és ébredezett. Ezen elmosolyodtam, de rájöttem, hogy nagyon föl kéne öltöznöm. Lassan és halkan próbáltam kimászni az ágyból. A gardrób felé feküdtem így kimásztam és rögtön mentem valami ruháért. Fölöltöztem és bementem a szobába. Ő még mindig aludt valahogy. Azt hittem rögtön fölkeltem, de majd fölkel. Leültem az ágyra, ahol előbb feküdtem és csak néztem, ahogy alszik. Egy pár perc múlva kezdett el mozgolódni. Kezdte kinyitni szemeit és egyből engem vett észre. Erre elmosolyodtam.

- Jó reggelt! – mondta még fáradt hangján és próbált ébredezni.

- Jó reggelt! – mondtam neki és visszafeküdtem.

- Jól aludtál?

- Igen. És te? – kérdeztem rá mosolyogva.

- Fantasztikusan – mondta, mire kissé fölnevettem – Mikor keltél?

- Úgy öt perce – mondtam, majd fölült, amit én is követtem – Amúgy... ezt... mikor tálaljuk ki apának? Mármint nem azt, ami történt, hanem, hogy... együtt vagyunk – csak az utolsó szóra néztem rá, de ő csak sóhajtott egy nagyot. Tudtuk, hogy apám nem fogja jól fogadni a hírt. Féltem is, hogy nagyon rossz reakciója lesz, de egyszer el kell mondanunk.

- Nem is tudom... nem fogja jól viselni... Amúgy, ide adnád a nadrágom? – mondta, majd álltam föl az ágyból.

- Tessék – adtam oda neki – És tudom... tudom, hogy nem fogja jól fogadni, de valamikor el kell mondani neki, vagyis nekik – mondta magam elé magyarázva, de addigra ő már valahogy föl is öltözött és mellém jött – Jól áll neked az ing – mondtam egy pillanatra témát váltva és ránézve. Elmosolyodott és közelebb jött.

- De mikor mondjuk el? – kérdezte kezeit a derekam mögött összekulcsolva.

- Nem tudom. Most vagy tartsuk még titokban? – kérdeztem tőle a kezeim a tarkója mögött kulcsolva össze.

- Szerintem még várjunk vele – mondta és elmosolyodtam.

- Oké – mondtam és egy csókot adtam neki – De most menjünk ki. Biztos már furcsállják, hogy nem vagyunk lent – mondtam, elhúzódva tőle.

- Igaz, de külön menjünk, mert az még furcsább lesz, ha együtt megyünk – erre csak bólogattam egyet. Egy rövid csókot adott ajkamra, majd kiment. Gyors beágyaztam, megmostam az arcom és megfésülködtem, hogy ezekkel is elhúzzam az időt. Úgy 5 perc telt el, mikor én is kiléptem az ajtón. Elkezdtem lemenni a lépcsőn, mikor megláttam, hogy csak Steve, Bucky és Peter van lent.

- Jó reggelt! – jöttem le a lépcsőn és ültem le az egyik bárszékre.

- Jó reggelt! – köszöntek vissza Peter a pult mögött állt és itta a vizét, de engem figyelt. Majd letéve a poharat odajött és megcsókolt. Elhúzódva tőle furcsán néztem rá.

- Jó reggelt! – tett úgy mintha ma még nem találkoztunk volna.

- Nem úgy volt, hogy egy ideig titok marad? – kérdeztem tőle, aki már teljesen elhúzódott.

- Hát... csak... meggondoltam magam – teljesen meg voltam lepődve ezen a kijelentésén. Eddig még apámtól volt halálfélelme, de most meg egy pár perc alatt meggondolja magát? Hát jó...

- Oké – mondtam visszafordulva a pult felé.

- Most megleptetek – mondta Steve, de alig mertem ránézni. Vettem egy nagy levegőt és felé fordultam.

- Hidd el, engem is meglepett – mondtam neki egy halvány mosollyal. Halálra izgultam magam, hogy erre mi lesz a reakciójuk. Nem gondoltam, hogy már most megtudja a nagyvilág, de hát esélyem sem volt beleavatkozni. Igazából nem baj, csak tényleg meglepett.