Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 27 - Bocsánatkérés

Mikor föl keltem, a mellettem lévő Peter még aludt, de mikor már egy kissé elkezdtem mozgolódni, akkor éreztem, hogy erre már ő is föl kelt. A szobában még nem volt teljesen sötét, de már nem kellett sok hozzá.

- Jó reggelt! – mondta le nézve rám, amire én is rá tekintettem.

- Jó reggelt! Remélem most már nem vagy olyan fáradt, mint mikor elaludtunk – mondtam még kissé fáradt hangon és egy kissé kinyitva szemeim.

- Már nem, de remélem te sem – mondta, amire kissé elmosolyodtam.

- Nem... de ilyet ne csinálj többet, hogy nem alszol három napig miattam. Neked is kell pihenned – mondtam föl ülve az ágyon és rá pillantva.

- De meg kellett keresnünk... és lehet, ha aludtam volna, akkor még mindig ott lennél. Szóval... volt okom, hogy miért ne aludjak – mondta mellém föl ülve.

- Oké... amúgy mennyi az idő? – kérdeztem és néztem az ablak felé, ahol épp ment le vagy föl a nap.

- Öhm... fél nyolc... este – mondta, amire felé kaptam a fejem.

- Este? Az egész napot át aludtuk volna? – kérdeztem és néztem szét a szobában.

- Úgy látszik – mondta és kelt ki az ágyból – Le megyünk?

- Igen, mehetünk – mondtam és mentem mellé. Ki mentünk a szobából és vettük lefelé az irányt. Lent volt apa, anya, Steve, Bruce és Nat. Mindenki a konyhasziget körül állt, amin volt egy hologramos térkép, de most észre is vettek minket. Én jöttem, legelöl és ahogy elkezdtem a lépcsőn jönni már is ránk figyeltek.

- Végre itt vagytok – mondta anya és jött oda hozzám a lépcső aljához, majd ölelt át. Kissé fölszisszentem, mikor karja a vállamhoz ért, de vissza öleltem – Sajnálom.

- Semmi baj – mondtam vissza ölelve.

- Úgy aggódtam. Nem tudtuk, hol vagy és nem láttam, hogy tegnap meg jöttél, csak mikor már fönt aludtatok – mondta, de én még kissé fáradt voltam, hogy erre nagyon reagálni tudjak. Egy pár másodperc múlva engedett el és kezdtünk a többiek felé menni – De most már minden rendben. Itthon vagy és ez a lényeg.

- Igen – mondtam és mentem a többiek mellé – Gondolom el mondtál nekik mindent – mondtam Bruce-ra nézve.

- El kellett mondanom és nem értették, miért rohantál fel olyan sietősen tegnap – mondta, amire lehajtottam a fejem. Szuper. Most már mindenki tudja, hogy egy labor patkány lettem, akit föl akartak használni gyilkoláshoz.

- Gondoltam – mondtam halkan.

- Mad, tudom, hogy nem vagytok oda Bucky-ért és, hogy olyan dolgokat tett, amiket nem is fogsz meg bocsátani neki, de ő tudja, hogy milyen hatásai vannak ennek. Talán ő el tudná mondani – mondta Steve, amire föl néztem rá.

- Az lehetséges... hogy ezt inkább kihagyom? Tudom, hogy ő tudna ebben segíteni vagy ilyesmi, de nem nagyon szeretnék beszélni vele... sajnálom Steve, hogy ezt kell mondanom úgy, hogy a legjobb barátod, de... szerintem érted – mondtam rá pillantva, amire bólintott egyet.

- Megértem... akkor majd máshogy oldjuk meg – erre ismét le hajtottam a fejem. Örültem, hogy megérti, és nem kell azzal az emberrel töltenem a napjaim felét – Nem tudod, hogy kik voltak azok vagy mit akartak? – kérdezte, amire ismét föl kaptam rá a fejem.

- Nem... nem mondtak semmit, amiből le tudtam volna következtetni vagy bármilyen információt.

- Azt nem tudnád megmutatni, hogy hol voltál, hova vittek? – kérdezte Nat mellette, amire rá kaptam a tekintetem.

- Ha ott lennénk, akkor talán meg tudnám mutatni, hogy hova vittek, de így térképen nem hiszem – mondtam az előttünk lévő térképre. Itt volt egy pár másodperces csönd, amíg a többiek gondolkodtak.

- Akkor vissza megyünk. Holnap meg látogatjuk újra Oroszországot. Mindenki öltözzön melegen. Nem fognak szívesen látni minket – mondta mellettem a kapitány.

- Oroszországot? Ott voltam? – kérdeztem rá pillantva.

- Igen, ezért volt olyan sok idő el menni érted. Mindenki pihenje ki magát. Reggel indulunk – mondta és indult a lépcsők irányába, Nat-tal és Bruce-szal együtt. Már csak négyen maradtunk. A legutóbbi ilyenből nem jött ki semmi jó, szóval reménykedtem, hogy ez most nem így lesz.

- Csinálok valami vacsorát, már régen nem ettél semmit gondolom – mondta anya és ment a hűtőhöz. Peter-rel leültünk a pulthoz, ahogy ezt apa is tette.

- Igen és köszönöm – mondtam anyára nézve, aki már csinálta a vacsorát.

- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért úgy viselkedtem veled – mondta apa egy pár másodperces csend után – Most már tudom, hogy nem csinálnád ezt és igazad van. Sajnálom – mondta, amire rá pillantottam.

- Én sajnálom, hogy azokat mondtam neked – mondtam lehajtva a fejem.

- Nem, igazad volt. Tényleg igazad volt velem kapcsolatban. Nekem van miért bocsánatot kérnem, szóval sajnálom – mondta, amire ismét rá pillantottam.

- Most már minden rendben, csak... nem gondoltam, hogy ilyeneket tudsz gondolni és mondani rólam... ez fájt leginkább... és emiatt nem is szóltál hozzám több, mint egy hónapig.

- Tudom, de ez már nem lesz így. Minden olyan lesz, mint a régi – mondta, amire mosolyogtam egy halványat. Remélem, hogy ez így is lesz, és nem csak mondja. Miután mindenki meg vacsorázott apa és anya rögtön mentek is föl a szobájukba, ahogy ezt mi is tettük.

- Nem hiszem, hogy most aludni fogunk, szóval... egy film? – kérdeztem föl érve a szobámba.

- Nézhetünk egy filmet, de én előtte elmegyek, még le fürdök és utána filmezhetünk. Addig válaszd ki melyik filmet nézzük – mondta, amire egy mosoly kíséretében bólintottam egyet. Mindketten el mentünk fürdeni és utána meg is néztünk egy filmet. Nem nagyon voltunk fáradtak, de a film mindig el álmosít valahogy minket. Főleg, hogy már teljesen sötét volt, így ez is közre játszott. A filmet teljesen végig néztük, de a végén mindketten inkább az alvás mellett döntöttünk.