Madelyn Stark - Peter Parker ff.

Part 6 - Sajnálom...

Ezt a mondatot meghallva teljesen lefagytam. Arrébb néztem, kerültem a szemkontaktust. Arrébb húzódtam és most még rosszabbul érzetem itt magam. Úgy szégyelltem, ami történt és, hogy ezt tettem, mikor neki ott van valaki más.

- Mi? – kérdeztem tőle, majd fölálltam az ágyról – Neked barátnőd van? – kérdeztem, de ő csak behúzott fejjel próbált valami magyarázatot kinyögni, de egy hang se jött ki a torkán.

- I... igen – mondta halkan. A megerősítésére elkezdtem oda vissza járkálni a szobában.

- Akkor... miért? – nem, nagyon mert rám nézni, de azért én folytattam tovább – Miért tetted ezt? – kérdeztem, de nem nagyon tudott választ adni.

- Mert... én... - ennyit tudott mondani, de valahol magamat okoltam az egészért, valahol meg dühös voltam rá. Ezek után már nem tudott mit mondani. Vártam egy pár másodpercet, majd én szólaltam meg.

- Peter... Magamra hagynál? – kérdeztem teljesen lefelé nézve, már majdnem elsírva magam. Már volt egy könny az arcomon, de nem foglalkoztam vele – Kérlek... - ezt a szót már suttogtam magam elé kissé sírós hangomon, de ő így is meghallotta. Nem akartam újra elsírni magam, főleg nem előtte, de már nem nagyon bírtam.

- Mad... - állt föl az ágyról és egy lépéssel jött közelebb – Sajnálom... - ennyit mondott. Engem nézett, de én csak a földet bámultam és nem válaszoltam. Ezek után már nem mondtam semmit. Egy pillanat múlva folyt le egy pár könnycsepp az arcomon és próbáltam nem elkezdeni hangosan zokogni. Egy pár másodperc után szó nélkül elment mellettem. Az ajtó előtt várt egy pár pillanatot, de utána kiment. Az ajtó csukódására emeltem föl a fejem és rögtön kitört belőlem a sírás. Szomorú voltam, mert nem gondoltam volna, hogy ha most kezdtük, akkor már is vége. Szégyelltem magam, hogy ezt tettem. Végül dühös voltam rá. Hogy nem mondta el, hogy hagyta, hogy ez történjen.

A következő egy hétben sikerült kerülnöm. Nem nagyon jártam ki a szobámból. Próbáltam másra koncentrálni, de semmi dolgom nem volt. Próbáltam kiverni a fejemből, elfelejteni, de mind hiába. Egyfolytában ő járt az eszemben. A szobámból csak naponta egyszer kétszer mentem ki. Nem tudom, hogy mennyire lehetett feltűnő, mert nem beszéltem senkivel. Egy hét elteltével volt, hogy belebotlottam valakibe. Reggel mentem le reggelizni valamit. Senki sem volt a folyosókon, ezért merészkedtem ki. Leérve a lépcsőn vettem észre, hogy az egyik bárszéken ül Peter. Persze, hogy ő volt. Senki más nem volt ott. Leérve a lépcsőn megtorpantam egy pillanatra, de már nem akartam vissza fordulni. Inkább nem is foglalkozva vele mentem a pulthoz és vettem elő egy tálat. Ő folyton engem mért, de próbáltam elhessegetni a gondolatot. Persze, hogy nem ment, foglalkoztam azzal, hogy engem néz, de nem akartam ezt viszonozni is. Vettem ki a müzlit a szekrényből és a tejet, majd leültem én is elé.

- Megbántottalak? – kérdezte, majd egy pár másodperccel később ráemeltem a fejem. Egy pár másodpercig néztem és csak utána válaszoltam.

- Igen – mondtam, de többet nem is tudtam, de nem is akartam válaszolni és beszélni vele. Egy pár pillanat egymás nézés után visszatértem az evéshez.

- Mad... én sajnálom – mondta, majd egy pár másodperc múlva abba hagytam az evést és visszanéztem.

- Én is – mondtam és próbált jobban közeledni, szóra bírni, de nem nagyon sikerült.

- Nem... Neked nincs mit sajnálnod... - mondta, de belőlem kidőlt a sok szó, amit eddig rejtettem.

- Dehogynem, Peter! – szóltam vissza – Megtettem. Előtte szerelmet vallottam, majd megcsókoltalak – mondtam neki tiltakozóan, mivel nem volt ott senki ezért ki mertem mondani.

- Én csókoltalak meg – mondta, ami igaz is volt, de nem fogadtam el.

- De vissza csókoltam... Szóval, de... van mit sajnálnom – mondtam ki, de nem vettem le róla a szemem.

- Akkor sajnálod a csókot? Nem... nem is akartad? – kérdezte, majd értetlenül álltam a dologhoz, mert teljesen félreértette.

- Félreértettél... De, akartam azt a csókot és... még most is akarnám, de... ott van a barátnőd – igazából ezt gondoltam. Nem tudtam róla és ezért mutattam ki, hogy mit érzek. Meg azért, mert be voltam rúgva, de az most nem lényeges – És... nem akarom én szétszakítani ezt a kapcsolatot – mondtam lefelé, azt asztal felé nézve. Egy pár másodpercig csönd volt.

- Jó reggelt! – jött le apám a lépcsőn. Ekkor megállt bennem az ütő, azt hittem, hogy mindent hallott. Fölkaptam a fejem és próbáltam egy hamis mosolyt kerekíteni arcomra. Apa már teljesen föl volt öltözve ingbe és a szokásos hivatalos ruhájába.

- Jó reggelt! Készülsz valahova? – kérdeztem egy pillanatra fölnézve.

- Igen. Pepper-rel megyünk be a városba. Majd egy pár óra múlva jövünk – jött egy kicsit közelebb, de még messze volt az asztaltól. Ekkor pillantotta meg Peter-t, akinek a torkában dobogott a szíve – Ha már itt tartunk. Elrabolhatnám a kölyköt egy percre? – kérdezte rám nézve.

- Akár többre is – mondtam kissé szomorúan.

- Gyere. Beszélnem kell veled – mondta és megfogalmazódott bennem, hogy az előbbi beszélgetésünkről akar beszélni, de mintha annyira nem is érdekelt volna. Inkább néztem magam elé és próbáltam nem Peter-re gondolni. De csak azon járt az agyam, hogy most mi lesz. Tényleg vele akartam lenni, de ott volt a barátnő. Nem tehettem ezt vele... velük. De akkor miért magyarázkodik ennyire? Miért nem foglalkozik magukkal vagy kéri, hogy legyünk barátok? Ezeken bajlódtam egy ideig evés közben. Azzal abban a pillanatban nem foglalkoztam, hogy apa mit mondhatott neki. Egy pár pillanatra gondolkoztam el rajta, de ennyi volt.

Eltelt még egy hét. Ebben sem foglalkoztam sokat semmivel és senkivel. Egy párszor beszéltem szüleimmel vagy még egyszer kétszer Nat-tal, de a társasági életem ennyi volt. Az iskolai barátaim sem kerestek egyszer sem. Azt hittem, hogy majd beszélünk szünetben, de úgy látszik ez nem vált be. Mondjuk ott sem voltam valami érdekes és felkapott ember. Ott is csak egy két rendes barátom volt. De úgy látszik, velük sem fogom tartani a kapcsolatot. Így a napjaim nagy részét ismét a szobámban töltöttem és ugyanaz történt, mint az előző egy hétben. Sokat gondolkoztam és néha jutottam is valamire, de mindig elvetettem. Másnap volt a szülinapom. Ebben az évben kivételesen most nem kérdezgetett apa, hogy mi legyen az ajándékom. Nem is értettem, hogy mi történt vele, de nem is volt baj, mert ezekre a kérdésekre sosem tudok válaszolni és most sem tudtam volna. Este kopogott be valaki az ajtón, de utána már nem csináltam semmi, a beszélgetés után.

- Bejöhetek – kérdezte az ajtó másik oldaláról.

- Gyere – mondtam és csak bedugta a fejét.

- Csak azt akartam mondani, hogy holnap megyünk valahova. Majd este. Vegyél föl valami olyasmi ruhát, mint két héttel ezelőtt. Vagy valami szépet – mondta és kissé elmosolyodtam.

- Rendben – mondtam kissé fölnevetve. Ezután egy szót sem, szólva ment ki az ajtón.